Ma is a nappal keltünk, és a reggeli “karbantartás és ellenőrzés” mellett, ezen a reggelen én is levettem végül a teli kannákat az autó tetejéről, mert már annyira rázós helyre nem mentünk innentől. Még maradnak a földutak, de majd lassan “civilizáció szag” kezd lenni.

Tekintettel a tájra, nem túl sok helyen álltunk meg, annál is inkább, mert célunk volt, hogy estére elérjük Innamincka-t. Ám közben meglátogattunk egy helyszínt, ami Ausztrália történetének fontos emlékhelye, amolyan Pusztavacs-féle.

Tekintettel arra, hogy mennyire messze esik mindentől, meglepően nagy forgalmat bonyolít a hely. Ez a helyszín itt az ún. Dig Tree, a Burke és Wills által szervezett, és Ausztrália első átszelését célzó, gyászos véget ért expedíció emlékhelye. Hogy miért is ez, és éppen egy fa? Alább, rövidesen kiderül.

Itt a blog oldalain már néhány alkalommal érintettem az expedíció útvonalát és emlékhelyeit, néhány szóban meg is emlékeztem a történetről, de mindig csak odáig jutottam, hogy majd egyszer mindent elmesélek. Már említettem, hogy ezt az utat hosszú idő óta terveztük, úgyhogy már Beechworthben, és Swan Hill-nél és Birdsville-nél is tudtam, hogy egyszer majd eljutunk erre a helyre, ahol majd a történetet, az elejétől a végéig elmondhatom, úgy ahogyan történt.

Nos, itt az idő.

Burke és Wills története:

A história valamikor az 1850-es években kezdődött. Ez az idő Melbourne aranykora volt, az aranyláz naggyá tette a várost. Akkorává, hogy az akkori Angol Birodalom második legnagyobb városává nőtte ki magát. Természetesen a kor európai szellemének megfelelően itt is elindult egyfajta mecénási mozgalom. Hosszú idő óta a levegőben volt, hogy szükség lenne egy kontinenst átszelő expedícióra, ami végül segítene megismerni, és “hasznosíthatósági vizsgálat” alá venni Ausztrália belső területeit, az Outback-et. Emellett egyre égetőbbnek tűnt, hogy a nemzetközi távíró hálózathoz csatlakozva, a tengert átszelve, Jáva szigetén keresztül, közvetlen távíró kapcsolat alakuljon ki az új gyarmatok és London között.
Új-Dél Wales, Dél-Ausztrália, és Victoria egymást megpróbálta megelőzni abban, (ne feledjük, ekkor még ezek teljesen önálló, egymással versengő gyarmatok voltak), hogy alapítványokkal és kitűzött díjakkal megpróbáljanak egy expedíció megszervezésére és véghezvitelére rátermett embereket találni.
Meglepő módon, a kis Dél-Ausztrál gyarmat a maga 2000 fontos díjával tűnt igazán úgy, hogy megnyeri majd a versenyt. (Ez a díj mai pénzre átszámítva kb. 300.000 AUD)
Victoria érezvén a nyomást, és azt, hogy elveszíthetik az elsőséget, a nyomás terhe alatt a Royal Society of Victoria (magyarul talán: Victoria-i Királyi Természettudományos Társaság) úgy döntött, hogy 1860-ban útnak indít egy vállalkozást Melbourne-ből a kontinens délről északra való átszelésének érdekében.

Az egész expedíció már a szervezési fázisban nagyon nehezem ment. Először is a megszervezést megelőző gyűjtésnek nem sikerült elégséges pénzt összeszedni ahhoz, hogy a megfelelően fel lehessen szerelni egy ilyen vállalkozást. A következő probléma a vezető kiválasztása volt. A Társaság többszöri nekifutásra sem tudott olyan vállalkozó szellemű embert találni, aki elégséges ismerettel rendelkezett egy ilyen (akkor már tudott módon) többnyire sivatagi körülmények közötti felfedező út vezetésére. Sokat kutatott, – ám máig nem egészen tisztázott módon – a választás végül Robert O’Hara Burke egykori katonatiszt, későbbi rendőrtisztre esett. (Beechworth-nél találkoztunk vele). Az expedíció vezetői/felelősség-vállalási sorában harmadik személy: William John Wills lett, aki a földmérési, tájékozódási és térképezési feladatokkal volt megbízva. Neki legalább minimális tapasztalata volt az ilyen környezetben, de Burke-nek semmilyen expedíciós, és főleg sivatagi tapasztalata nem volt.

Olyan személyes ellentétek is mérgezték az előkészítést, hogy mivel Francis Cadell kapitány (Murray folyói hajós – az előkészítő bizottság tagja) ellenezte Burke kinevezését, ezért Burke nem fogadta el, Cadell felajánlását, hogy ti. hajón a felszerelés többségét Adelaide-en keresztül, a Murray folyón felhajózva Swan Hill-ig eljuttatja, ezzel gyorsítva az első szakasz megtételét. Inkább 6 szekérrel cipelte Burke a felszerelést!

A mai szemmel talán különös, de akkor meghatározó döntést hoztak, és a korábbi expedíciókkal ellentétben nem élő állatokat hajtottak magukkal, hanem a szárított hússal kísérleteztek. Ami nyilván őrültség egy ilyen hosszú, ismeretlen ideig tartó utazás esetében. Ez aztán a végzetet hozta az expedícióra. Az húskészlet szállítása 3 extra szekér vonszolását jelentette.

Éles viták mellett az 270 liter rumot is szállítottak magukkal, mert az expedíció vezető-helyettese (Landell) meggyőzte Burke-öt, hogy a tevéknek adagolva azt, azok skorbut betegsége elkerülhető. [sic!] Egyébként ez később választóvizet jelentett a kettőjük között, mert amikor Burke egy hónap után – szeptember végén – elrendelte a rum lepakolását, és hátrahagyását, (ezzel IS! csökkentve a cipelendő felszerelés súlyát), akkor Landell “felmondott” és visszament Melbourne-be. (Később egyébként, még néhányszor újabb és újabb adag, hasznos és haszontalan felszerelés hátrahagyását rendelte el Burke, a jobb haladás reményében. Az alaptáborhoz aztán, már csak töredék rész felszereléssel és készlettel érkeztek meg.)

Az expedíción 1860. augusztus 20-án indult útnak a melbourne-i Royal Park-ból. 19 férfi, 23 ló, 6 szekér, és 23 teve volt a csapatban. Két évi élelemmel indultak útnak. Olyan elmebeteg dolgokat is szállítottak, mint egy tölgyfa asztal, teniszütők, és még egy Kínai gong is volt náluk. Ez egy kicsit mutatja, hogy mennyire volt professzionális a felkészülés. A felszerelés gyengeségét az is jól mutatta, hogy az első szekér még a Royal Park-ot sem tudta elhagyni, mert már ott tengelytörést szenvedett.

A nyomás nagyon nagy volt Burke-ön. Tudta, hogy a Dél-Ausztrál díj elnyerése érdekében John McDouall Stuart már szervezi a saját expedícióját, ám mivel hosszú idő óta távol maradt a civilizációtól és semmilyen hír nem jutott el hozzá, nem tudhatta, hogy mikor indul útnak és főleg nem, hogy hogyan halad majd előre. Félt attól, hogy végül csak második lesz a versenyben.
Ausztrália belsejét legmélyebben eddig 1844-45 ös expedícióját Charles Sturt érte el, amikor a Cooper Creek-ig jutott el, valahol odáig, ahol ma Birdsville van. (Erről holnap utáni bejegyzésemben emlékezem meg bővebben.) Burke így úgy döntött, hogy a vállalkozás alaptáborát a folyó partján állítja majd fel. Abban bízott, hogy ott az alaptábor egy biztos vízforrás mellett lehet. Az eredeti terv az volt, hogy a nyár kezdetére, decemberre, éri el az alaptábor helyszínét, és ott átvészelik a nagyon forró nyarat, majd márciusban, az ősz kezdetén indul tovább északnak az expedíció néhány tagjából álló csapat, hogy elérje a Carpentaria öbölt és visszatérjen az alaptáborba. (Az ősz kezdete a trópusi száraz időszak és a sivatagi hűvösebb évszak kezdete is egyben)

Az eredeti tervvel ellentétben (talán pont a nyomás érzése alatt) Burke úgy döntött, hogy nem sokkal a december közepi megérkezés után útnak indul a válogatott csapatával észak felé. William Brahe kapta a megbízatást, hogy vezetőként az expedíció maradékával maradjon a táborban. Burke azt az utasítást adta, hogy ha három hónap után sem térnek vissza, akkor a tábort bontsa le és induljon el vissza Melbourne felé. Titokban, Wills arra utasította Brahe-t, hogy négy hónapot várjon, mert ő úgy gondolta, hogy az is szép, ha akkorra visszaérnek ide.

Az úton észak felé, nagyon nagy nehézségek kellett szembe nézniük. Sturt Kősivatagán kellett átkelniük. A hőmérséklet szinte minden nap az 50 fok közelbe emelkedett. Az élelmük rohamosan fogyott és egyre gyengült az erőnlétük. Végül 1861. február 9-én elérték a Carpentaria öbölt. A tenger partjára közvetlenül eljutni nem tudtak, csak kb. 24 km-re tőle, mert egy óriási mangrove mocsárba ütköztek. Burke megpróbált mindent, de végül feladta a próbálkozást és beérte azzal, hogy legalább látták a tengert a távolban.

A Cooper Creek-től idáig 2 hónap volt az út, és nem volt remény arra, hogy gyorsabban haladjanak visszafelé. Élelmük már csak 27 napra volt elég. Így aztán a porciókat csökkentette először Burke, majd végül elkezdték leölni a lovakat és a tevéket. Ez persze azt is jelentette, hogy a felszerelésük is minimalizálódott. A négy fős csapat egy tagja, Gray egy 5 kg-os pitont ejtett el, amit megettek. Ettől aztán vérhast kapott a csapat, ami tovább gyöngítette őket. Gray-t pár nappal később Burke élelem lopáson kapta (ti. A közös készletből) és gyakorlatilag annyira megverte őt, hogy az néhány nappal később meghalt. Mai napig vitatott, hogy mennyire a gyengeség és mennyire az elszenvedett sérülések okozták a halálát.

Végül április 21-én este érték el az alaptábort. Brahe végül még négy hónapnál is tovább összesen 18 hétig várt, de végül úgy döntött, hogy felhagy a várakozással és elindulnak visszafelé. A történet tragikus fordulata, hogy 9 órával az előtt hagyták el a tábort, mint ahogyan Burke és két társa visszatért.

Brahe egy üzenetet, (az elásott készlet helyének üzenetét) hagyta hátra a ma Dig Tree-nek nevezett fán. A felirat így szólt DIG (áss!) és a hely megjelölése. (innen a név)
Burke meg is találta a készletet és az üzenetet, amit Brahe hátrahagyott, hogy merre indultak visszafelé. Két nap után útnak is indultak, de Burke úgy gondolta, hogy a kifáradt hármas nem lesz képes utolérni Brahe pihent, jól felszerelt csapatát. Ezért úgy döntött, hogy az onnan 250 km-re lévő, legközelebbi Dél-Ausztrál farm felé veszi az irányt. Ő is hátrahagyott egy üzenetet, ugyanott, ahol a készletet megtalálta, majd elindultak, ám a fán nem jelezte, hogy itt jártak.

Brahe eközben találkozott az őket megsegíteni és további készleteket a Cooper Creek-hez juttatni akaró Wright-tal. Ekkor Brahe megint visszafordult, és Wright-tal együtt visszatért a Cooper Creek-i táborba. Ott, tekintettel arra, hogy mindent változatlanul talált, azt gondolta, hogy Burke odaveszett valahol északon, és nem ásta ki a hátrahagyott készleteket, hanem ismét elindult, – most már végleg – Melbourne felé. Ha ásott volna ő is, akkor megtalálhatta volna Burke üzenetét.

A legyengült és élelemhiánnyal kűzdő három fős csapat, Burke,Wills és King még májusban visszatért a Dig Tree-hez miután minden állatuk elpusztult és nagyon lassan haladtak. Júniusban pár nap eltéréssel először Wills, majd Burke veszett oda. Végül King a helyi Aboriginalok segítségével maradt csak életben.
Hogy körülbelül mikor és milyen körülmények között haltak meg, ezt King elmeséléséből tudjuk csak.

Az expedíció felkutatására 6 másikat indítottak, ebből olyan is volt, ami hajón megkerülte a kontinenst és a Carpentaria öbölben vizsgálódott nyomok után. Végül ezek közül egy, 1861 szeptember 15-én rátalált King-re, és velük együtt tért vissza Melbourne-be, mint az egyetlen túlélő. Ugyanez az expedició végül kiásta a Dig Tree alatt még fellelhető összes emléket, beleértve Wills összes feljegyzéseit, amit halála előtt még maga ásott el oda.

1862-ben egy másik vállalkozás aztán összegyűjtötte és Melbourne-be juttatta Burke és Wills földi maradványait. 1863. január 21-én dísztemetésen helyezték őket örök nyugalomra, amin 40 000 ember vett részt.

Általában a Burke és Wills expedició a tragikusan sikertelen próbálkozás szinonimája az ausztrál nomenklatúrában, de egyrészt elsőként mégiscsak ők szelték át a kontinenst, még ha nem is élték túl ezt. Emellett az expedíció 5 tudóst is magába foglalt, (akik az alaptáborban maradtak) és ezek páratlan gyűjteménnyel tértek haza Melbourne-be. Elsőként és véglegesen sikerült igazolni, hogy nincsen belső tenger, amit a keletről futó folyók vize táplálna. Emellett Wills rengeteg értékes feljegyzést hagyott hátra, ami később megkönnyítette az északi területek meghódítását.

A korona végül mégis John McDouall Stuart fejére kerülhetett fel, aki végül, bár rossz egészségi állapotban, de expedíciójával visszatért Adelaide-be, 1862 decemberében. Végül sikerült eljutnia a tengerhez és sikeresen átszelnie a kontinenst, majd visszatérnie élve. Az északra törő utak, a vasút, és legfőképpen a későbbi telegráf vonal aztán az ő expedíciójának útvonalát követte.

Így alakult hát Burke és Wills expediciójának története. Tragikus véget értek, de végül az őket felkutatni akaró expedíciók megsokszorozták az Outback-kel kapcsolatos ismereteket, kevesebb mint öt év alatt. Ezeknek sikerült megnyitniuk az utat a belső területek legeltető, farmerkedő felhasználása előtt.

Amikor elhagytuk a a Dig Tree-t, és tovább autóztunk, a következő megálló Robert O’Hara Burke halálának helyszínére vezetett, hogy a történelmi helyszínek közül semmit ne hagyjunk ki.

Aztán, hogy egy kis enyhülést is hozzon, meglátogattuk a helyet, ahol végül King-re rátalált a mentő expedíció. Itt is egy emléktábla van, és egy öreg fa csonkja, amin a ‘KING’ felirat még látható. A helyet ezzel, a fába vésett felirattal jelölték meg. A fa már kidőlt, de a csonkot a felirattal megőrizték. Végül, innen nem messze meglátogattuk azt a helyet, ahol Wills-t érte utol végzete.

Ezzel, a szomorú véget ért történet minden szereplőjével “találkoztunk”, és egy villanásra alkalmunk volt, hogy megemlékezzünk és tisztelegjünk a korai felfedezők emléke előtt.

Az estét Innamincka-ban töltöttük, a Cooper Creek partján tk. vadkempingezve. Érdekes kezdeményezés, hogy a helység, (tk. szintén egy Roadhouse, egy régi kórház épület és más semmi) üzemeltet egy pénzbedobós zuhanyt, ami a porlepte úton lévőket szolgálja. Tekintettel arra, hogy a legközelebbi ilyen intézmény sok száz kilométerre van innen, szépen pörög a business.

Itt sikerült lencsevégre kapni ezt a kissé széllel bélelt vízi alkalmatosságot, ami az Innamincka Természetvédelmi Terület Baráti Köre által gründolt kisplasztika. Feltételezhetően a palánk minősége, a művészi értékeken messze túlmutató módon, jelképesen is reprezentálni kívánta a helyi folyásviszonyokat.

• história
• Simpson