A szombatot a gasztronómiai spirál beindításával kezdtük. Amint, azt a mellékelt kép is mutatja, elég magasra tettük a lécet, mindjárt az első reggelen.

Aztán egy kényelmes reggeli után elindultunk, hogy felfedezzük a Flinders Ranges rejtelmeit. A hegység nevét Matthew Flinders kapitányról kapta. Az ő munkásságáról ebben a korábbi bejegyzésemben már röviden megemlékeztem.

De természetesen a hegylánc története nem odáig, hanem több mint 500 millió évvel ezelőttig nyúlik vissza. Valamikor 1 milliárd évvel ezelőttől, Ausztrália mai, belső területeit tenger borította, és a sok-sok 100 millió év alatt jó néhány kilométer vastagságú üledékréteg rakodott le, egymásra rétegződve. Hogy az adott rétegek éppen milyenek voltak, azt a tenger pillanatnyi állapota határozta meg. A hegylánc területe volt mélytengeri fenék, és ár-apály-delta, sekély vizű ártere. Volt, hogy jeges terület peremén feküdt, volt hogy trópusi ártér volt. Ezért aztán a különböző rétegek, különböző földtörténeti és evolúciós periódusok emlékeit őrzik. Valamikor kb. félmilliárd évvel ezelőtt aztán, a felfoghatatlanul nagy nyomás révén, a terület gyűrődésnek indult és egy, a mai Himalája hegységgel vetekedő magasságú hegylánc jött létre. Ez aztán a következő félmilliárd évben alacsony középhegységgé kopott le. Amit ma hegygerinceknek látunk, azok többnyire a kemény kvarcból álló (egykori alsóbb) rétegek le nem kopott élei, amik a levegőből nézve egészen különös formát mutatnak.

A hegységlánc különösen látványos középpontja, a Wilpena Pound-nak nevezett gyűrődési medence, ami tulajdonképpen egy kvarc tányér az egykori gyűrődés alsó hajlata. A kráter formájú medence egyetlen szűk bejárata egy időszakos patak medre.

Az egész hegységlánc az Adelaide Geoszinklinális része, és magába foglalja dél felé, nem csak az Adelaide-i hegységet, de a Kangaroo Island-et (Kenguru szigetet) is, amely a láncolat tengerből kiemelkedő gerince.

A Flinders Ranges területének érdekességét nem csak a látványos formák adják, hanem az is, hogy a terület fent említett kopása révén az evolúció-történet egy nagyon fontos szakasza itt a felszínen is vizsgálható. Hosszú időn át jelentős űr tátongott az egysejtűek és a mészvázú állatok között. Egy általam korábban már itt említett geológus, Reg Sprigg fedezte fel azokat a maradványokat, amik betöltötték ezt a lyukat. A felfedezés helye, az Ediacara hegyek után, ma már Ediakara-bióta néven emlegetjük ezt az élőlény csoportot. A fennmaradt maradványok egyelőre sok kérdést megoldatlanul hagynak. Nem tudjuk a legtöbbjükről, hogy egyáltalán növények voltak-e vagy állatok. Pontosan nem ismerjük, hogy milyen anyagcseréjük volt, bár egyeseknél az apró koleszterin maradványok állati emésztésre utalnak. Vannak olyan álláspontok is, amik úgy vélik, egy evolúciós vakvágány nyomait fedeztük fel és a kambriumi robbanásnak csak gyengén kapcsolódó alapját jelentették.

A hegységlánc területén van egy 20 km hosszú geológiai ösvény, amit végigautózva a 500-600 millió évvel ezelőtti eseményekkel és változásokkal lehet megismerkedni, ha az ember végig autózza az ösvényt. És más érdekességek is vártak még ránk.

 

 

Reggel azzal kezdtük, hogy átautóztunk a Wilpena Pound bejáratához, és egy 8 km-es (oda-vissza) séta keretében felmásztunk a medencére kinéző kilátóhoz. Nehéz elhinni, hogy valaha itt ezen a területen 20.000 birka legelt, sőt a múlt század elején, amikor kiderült, hogy a terület nem képes a bérleti díj kifizetéséhez elegendő birkát etetni, volt olyan vállalkozó szellem (?) is, aki egy búza termelő gazdaságot indított be. Sajnos mivel a terület a Goyder Line-tól 140 km-re északra fekszik, ez totális csődnek bizonyult. Úgyhogy a tulajdonos 10 év után a területet eladta a (kegyes) Dél-Ausztrál Államnak. Ennek nyomán (is) indult be a második világháború után a turisztikai felhasználása a területnek, amiből később aztán az egész Nemzeti Park lett később.

Amióta a környéken voltunk, megszámlálhatatlan kenguruval találkoztunk. Mindenhol ott henyélnek az árnyékban, és ha az ember nem megy túl közel hozzájuk, a fülük botját sem mozgatják. Illetve ez azért nem pontos, mert azt azért egy kicsit igen, lévén így hajtják a fránya legyeket.

Ha már itt tartunk, meglepően kevés légy volt az itt tartózkodásunk alatt, különösen ahhoz képest amit a Simpson Sivatagban tapasztaltunk. Nem is használtuk a légyhálókat egészen az utolsó reggelig, amikor a “hegymászásunk” közben egy kicsit többen jöttek az azt megelőzőnél.

Nem volt bődületes hőség, de azért amikor visszaértünk a kirándulásunk után a Nemzeti Park és a turista “nyaralóközpont” épületeihez, – ahol az autónkat leparkoltuk, – azért csapást mértünk a jégkrém és hideg ital készletekre.

Lévén, úgy ítéltük meg, hogy arra a napra elég volt a melegben való kutyagolásból visszaszálltunk az autóba és a Bunyeroo Gorge (szurdok)  felé vettük az irányt.

Ez azt jelentette, hogy hegyen völgyön, patakmedrekben és szurdok hasadékokon vezettünk keresztül és szeltük át a Nemzeti Parkot dél-keletről, észak-nyugat felé. Közben számos helyen a dombok és hegyek tetejéről pompás látvány nyílt a Wilpena Pound külső oldalára és a hegység északi területeinek hegyeire.

Szándékosan választottam ezt az útvonalat, nem csak azért, hogy egy kicsit vadregényesebb helyeket is meg tudjak mutatni, hanem azért is, mert mint azt írtam volt, már jó néhányszor jártam itt, sok helyet jártam be erre felé. Hála a már több mint tíz éve beindult visszatelepítési programnak, itt valami különleges látványosság van.

Van itt egy titkos hely, ahol nagyon ritka, különleges wallaby (törpe kenguru) faj képviselőivel lehet találkozni. Bíztam benne, hogy most is szerencsével járunk majd.

Nem csalatkoztunk, ráadásul egy új helyen találkoztunk velük, nem is ott ahol mindig láttuk őket. Egy fényképezés erejéig álltunk meg egy helyen a patak mederben, amikor a sziklás meredélyen az egyikünk észrevette, hogy valami mozog. Először csak a család idősebb tagjait pillantottuk meg, majd a vidáman ugrándozó kis wallby-t is. A mellékelt képek erről a csapatról készültek.

Amennyire szerencsések voltunk a wallaby-kkal, annyira kevés szerencsénk volt a felhőkkel. Azt terveztem, hogy a nap végére a hegység nyugati oldalán kibukkanva, majd néhány káprázatos fényképet készíthetünk a vörös fényben, szinte lángolóan vörös színt mutató sziklameredélyekről.

Sajnos ami napközben előny volt – ti. hogy (változóan) felhős volt az idő, – most a naplemente idején hátrány lett, mert a Nap nem a horizont, hanem a horizont feletti felhőkbe burkolódzva tűnt el, úgyhogy az esti fényjáték elmaradt. Készítettünk egy pár képet, de azért ez nem az igazi.

Nem vártuk meg a teljes sötétet, mert még újra át kellett jutnunk a hegylánc túloldalára, és nem tudtunk sietni visszafelé, nem csak ezért mert földutakon és patak medreken keresztül vezetett vissza az utunk, hanem azért is, mert nem szerettem volna kárt tenni az ilyenkor aktivizálódó helyi állatvilágban sem. Hogy az autóról ne is beszéljek.

 

• Márió 50