Megint távol voltunk, olyan helyen, hogy el voltunk vágva a külvilágtól. Ezért a csend, meg azért is, mert nem igen jutottam hozzá, hogy életjelet adjunk. Legalábbis ilyen terjedelemben nem.

Mint ahogyan az a címből is kiderül, elérkezett a Nagy Nap. Tulajdonképpen az egész utazást ennek köszönhetjük. Mint már korábban szót ejtettem róla, a terv az volt, hogy Márió barátom 50. születésnapját együtt a Deep Creek Conservation Park-ban ünnepeljük meg, pont ott és úgy, ahogyan azt tettük két évvel ezelőtt az enyémmel.

A csapatunk délután indult útnak. A délelőttöt készülődéssel töltöttük el, többek között a tetősátor felszerelésével, és minden szükséges felszerelés bepakolásával, mivel úgy döntöttünk, hogy az éjszakát is ott töltjük majd együtt. Vittünk egy sátrat is, ám a tetősátrat (nem titkoltan teszt célból is) Orsi és Márió használta. Ez jó alkalom volt arra, hogy egy kicsit ismerkedjenek a tetősátor komfortjával, ami a következő két hétben lesz majd az “otthonuk”, amikor elhagyjuk közösen Adelaide-et, és elindulunk, hogy kelet felé annyit felfedezzünk a kontinensből, amennyi csak lehetséges lesz. Hogy ez pontosan mit és milyen messzi utat jelent, azt meglátjuk. Ami biztos, hogy (még egy kicsit több mint) két hét múlva intünk majd egymásnak búcsút Melbourne-ben, ahonnan hazaindulunk mindannyian.

Az előkészülethez természetesen nem csak a felszerelés bepakolása, de a születésnapi torta elkészítése is hozzá tartozott. Próbáltuk mindezt titokban csinálni, már amennyire ez lehetséges volt, most, hogy ennyire össze vagyunk nőve.

Emellett az út hivatalos pólóját is elkészítettük, reménykedve, hogy ez majd kellemes emlékidéző marad Márió számára és nekünk is, a következő 50 évre.

Megérkezésünk után a park egy szép kilátású szegletén – pontosan ott, ahol két évvel ezelőtt – aztán fényesen megünnepeltük a neves évfordulót. Az asztal megterítésének esztétikájára rányomta a bélyegét a közelgő Australia Day. Ilyenkor a terítők, papír tányérok és minden egyszer használatos terítésre alkalmas cucc nemzeti színekbe öltözik, ezzel készülnek fel a boltok a szokásos Australia Day Barbeque-re. Azonban ez nem vetette vissza a jókedvünket, ahogyan az sem, hogy iszonyatos hőség volt azon a napon. Ahogyan Márió mondotta volt – “majdnem annyi fok van, mint ahány éves vagyok”. Ez tényleg így volt. A városban, de még itt lent a (hideg) tenger mellékén is 45-46 fokot mértek délután. Mire mi megérkeztünk, már egy kicsit alább hagyott a forróság, egy-két fokot esett a hőmérő higanyszála. Ez a borzasztó meleg szerencsére csak egy napig tartott (illetve előtte egy-két napig folyamatosan kúszott felfelé a hőmérséklet). Amúgy iszonyú száraz meleg volt (ahogyan az rendesen lenni szokott), úgyhogy tk. elviselhető volt.

Végül még szerencsénk is volt, mert egészen az előző napig nem voltunk biztosak benne, hogy a Conservation Park nyitva lesz-e egyáltalán, mert ha a bozót tűz veszélyt ‘extrém’-ről, ‘katasztrofális’-ra emelik, akkor nem is tehettük volna be a lábunkat oda aznap. Ez sajnos azt is jelentette, hogy ‘Total Fire Ban’, azaz teljes tűztilalom volt, így születésnapi gyertyáról szó sem lehetett. Ilyenkor még gázfőzőt sem szabad használni. Így aztán be kellett érnünk azzal, hogy átöleltük egymást és hittünk benne, hogy ezt még sokáig megtehetjük majd!

Sajnos a hosszú út, valamint az, hogy bizony földutakon is utaznunk kellett, maradandó alakváltozást okozott a születésnapi tortában, de amint arról meggyőződtünk, ez a süti élvezeti értékét jelentősen nem rontotta.

Aztán az ünneplés után a kis kempingezésre kijelölt helyre hajtottunk és tanyát ütöttünk az éjszakára.

A változás szele már kora este megérkezett és másnap reggelre aztán pompás (igaz felhős) 25 fok körüli hőmérsékletre ébredtünk. Bár a meteorológusok nem ígértek esőt, éjszaka, roham munkában fel kellett rakni a sátor külső rétegét, – amit szellőzési okok miatt elhagytunk, – hacsak nem akartuk eláztatni magunkat és azt a kevés takarót, amit mégis magunkra terítettünk.

Aztán reggeli után a part mentén Victor Harbor (nem elírás – térképezési hiba miatt írjuk így a kikötő nevét!) felé vettük az irányt. Nem csak a látnivalók miatt, hanem egy kicsit azért is, hogy végre visszakerüljünk a térerő ernyője alá, és Márió fogadhassa a befutó jókívánságokat. Mert természetesen Deep Creek környékén semmilyen lefedettség nincsen, így aztán el voltunk szakítva a civilizáció áldásai(?)tól.

Nagyszerű időt töltöttünk együtt, és nagyon örültem, hogy egy álom megint megvalósult. Amikor két éve Márió ugyanott, ugyan-amellett az asztal mellett állva azt mondta, – “Én itt szeretném ünnepelni az 50. születésnapomat” – akkor talán mindenki, – kettőnket is beleértve – egy kicsit talán úgy gondoltuk, hogy “Milyen jó lenne! De…”.

Jó, hogy megint sikerült igazolnunk, hogy Semmi Sem Lehetetlen! És most már ketten együtt valljuk: “Van élet 50 felett!” :o))

Természetesen, van napi zene is!

Együtt emlékeztünk meg közös emlékeinkről. A dolgokról, amik összekötnek bennünket és arról, hogy szegről-végről aztán végül rokonok is lettünk. Közös munkáinkról, versenyekről, és az együtt eltöltött nagyszerű időkről. Az éjszakákról, amiket átdolgoztunk együtt, és mindazokról a dolgokról, amiről akkor és ott szó esett. A távolságról, ami most elválaszt bennünket, és ami lám – nem legyőzhetetlen. És persze a legújabb emlékekről, hogy legyen muníció a következő ötvenre.

Nagyszerű és nagyon nehéz időket egyként éltünk meg mindketten, s’ közel voltunk, vagy távol – mindig számíthattunk egymás szavára. És együtt hittünk a “Vox Humana”-ban, akkor is, amikor abból jutott nekünk a legkevesebb. Hát itt volt az idő, hogy számot vessünk együtt közös múltunkkal, és a reménnyel, hogy hátrahagyhatjuk mindezeket, és együtt énekelhetjük majd a velük:

‘Ah, but I was so much older then, I’m younger than that now’*

Csak így tovább Papesz!

 

Napi zene:

Bob Dylan (feat. Roger McGuinn, Tom Petty, Neil Young, Eric Clapton, George Harrison) – My back pages

 

*Oh, de ‘oly sokkal öregebb voltam egykor, ám most fiatalabb vagyok, mint akkor

• Márió 50
• napi-zene