Vallomással tartozom! Nem csak a nálamnál okosabbra, de tk. saját tapasztalatomra sem hallgattam. Nem hallgattam a Nálam Okosabbra – Katára (régi blog író barátomra), – aki sokszor elmondta, hogy képtelenség egyszerre utazni és blogot írni. Emellett úgy viselkedtem, mint aki nem emlékszik, hogy amikor a 2500and50 evezős túrámat csináltam, akkor sem volt erőm arra, hogy esténként blog bejegyzéseket írjak, csak jegyzeteket készítettem. Aztán a pihenő napokon mindig behoztam a lemaradást.

Most is ez történik. A helyzet az, hogy – lévén nyár van, – szép hosszú napokat csináltunk, és amikor este nyolc, fél kilenc felé visszatértünk a szálláshelyünkre, nem volt már erőm arra, hogy a bejegyzéseket megírjam. Aztán kihúzni a képeket a gépből is egy látványosan hosszú procedúra. Ez is az én hibám, mert továbbra is a tablet/kamera párost használom, és mi tagadás, az általában igen jó munkát végző Nikon a SnapBridge software-ével nem nyert díjat. Úgyhogy terveimmel ellentétben nem tudtam napra kész lenni. Ígérem, rohammunkában igyekszem majd behozni a lemaradást!

Még egy vallomással tartozom itt. Mostantól nem saját kútfőből merített képekkel operálok majd. Vagy legalábbis részben. Márió barátom (biztatásomra!)  nem hozott magával kamerát, és az általam az utazások során használt bridge kamerámat használja majd. Illetve tk. megosztjuk az eszközt, mert néha én is készítek egy-egy képet ugyanazzal a kamerával. Így hát, a következő 4 hét bejegyzéseiben (többnyire) az Ő általa készített képekkel illusztrálom majd a a bejegyzéseket, így a képek kreditje őt illeti!

Megérkezésük utáni napon, mint arról beszámoltam, a Tour Down Under és a helyiekkel való találkozás volt a fő látványosság. Pénteken aztán reggel felpakoltuk az autót, és elindultunk a Flinders Ranges felé. Az volt a terv, hogy 3 napot ott töltünk. A hegylánc kb. 400 km északra fekszik tőlünk, és már a félsivatagi övezetben van. Azt gondoltam, hogyha már úgy adódott, hogy egy kicsit több időnk van a kalandozásra, akkor jó lenne megmutatni Ausztrália egy kicsit vadregényesebb arcát is látogatóinknak. Őszintén szólva, ez azzal a kockázattal mindenképpen együtt járt, hogy elkapunk valamilyen extrém időjárást, és lévén előre foglaltuk le a szállást, nem nagyon lesz alkalmunk arra, hogy változtassunk. Nyáron azon a területen akár 50 fok közeli hőmérséklet is lehet, és a 40 fok körüli időjárás teljesen normálnak számít. Ehhez képest az időjárással hihetetlen szerencsénk volt. Mindhárom nap meleg, nagyon száraz és 30-35 fok körüli hőmérséklet volt. Kétségtelenül belátom, hogy nem feltétlenül optimális kiránduló idő, de nyáron ez ott egészen különlegesen jó időnek számít. És persze egy kicsit segített megérteni azt is, hogy az itt élőknek mivel is kell megküzdeniük az év három, négy hónapjában. Az ég többnyire enyhén felhős volt, ez is segítette, hogy a nap egy kicsit veszítsen az erejéből. A felszerelést most nem kellett annyira ‘hard-core’-ra venni, mint a Simpson-ban, csak tényleg a legszükségesebb biztonsági és utazási felszerelés volt nálunk, úgyhogy könnyen elfértünk az autóban.

Utunk az adelaide-i hegyeken vezetett, úgyhogy először egy érdekes és különleges (épített) helyet látogattunk meg. Williamstown mellett van egy víztározó, ami hivatalosan Barossa Dam-nek neveznek, ám többnyire mindenki csak Whispering Wall (Suttogó Fal)-ként ismeri. Történt, hogy 1899-1902 között völgyzáró gátat és vele víztározót építettek itt, hogy a Gawler és az attól északabbra elterülő területek további fejlődését, és az ehhez szükséges vízellátását megoldják. Abban az időben egy építészeti csodának számított. A maga 36 méteres falával, a legnagyobb volt akkor Ausztráliában. Forradalmian új formája, addig nem látott vékony fala, és újszerű alakja nemzetközi elismerést hozott a tervezőknek, és új design utat nyitott a völgyzárógátak tervezésében. Ám, amiért aztán mai napig híres, az nem ez az építészeti truváj, hanem az, hogy a korábban nem látott parabola design melléktermékeként, ha az ember a fal egyik oldalán suttog [sic!], akkor azt (talán még fel is erősítve) kitűnően hallani lehet a másik oldalon, 144 m-rel odébb. Gondoltam ez a kis móka jó indulás lesz a napra. Aztán ahogyan haladtunk tovább észak felé, még megálltunk egy rövid látogatásra egy-két helyen.

Így Jamestown-ban is. A városka Dél-Ausztrália egykor szebb időket látott kormányzójáról, Sir James Fergusson-ról kapta a nevét.

Ez a hely ahol Dél-Ausztrália legrégibb (folyamatosan működő) hús boltja is van és végre a rettegés párti olvasók kedvéért sikerült egy krokodilt is lencsevégre kapni. A helyi hotel teraszán tekinthető meg a bestia.

Orroroo volt a következő megálló, ahol nem csak a városkában néztünk körül, hanem a 500 éves Eucalyptus fát is meglátogattuk. Sokan úgy tartják, hogy ez az Állam legöregebb ilyen fája.

Aztán ahogyan tovább haladtunk a táj egyre ridegebb, szárazabbá vált, ahogyan lassan elértük a Goyder Line vonalát. George Goyder a Dél-Ausztrál Állam Főmérnöke (tk. vezető földmérője) volt a XIX. század végén. Ő rajzolt meg, és javasolt egy vonalat a felmérései során, amitől északra úgy gondolta, hogy nem lehetséges a biztonságos és gazdaságos mezőgazdasági termelés. Az 1860 évektől két évtizeden keresztül sok vitát váltott ki a vonal helye, illetve egyáltalán az, hogy ilyen vonal megrajzolható-e. Ennek az volt az oka, hogy abban az évtizedben az átlagnál több volt a csapadék. Egészen az 1880-as évekig kellet várni, mire egyértelműen és mindenki által elfogadottá vált a vonal létjogosultsága. Egészen az 1980-as, ’90-es évekig kellett várni, mire a biotechnológia és a növénynemesítés, nagy szárazság tűrő fajokat fejlesztve, végül ezt a “vonalat” északabbra volt képes tolni. (Akkor se sokkal többel, mint 50-80 km-rel).

A vonal berajzolásának nagyszerűsége nem is a pontosságában rejlik, hanem abban, hogy mennyire kevés történelmi (időjárás-történeti) ismerettel rendelkezethetett Goyder, és mennyire sokban hagyatkozott geomorfológiai, vízrajzi, térképészeti, botanikai ismereteire és tapasztalataira. Felmérési munkái során figyelembe vette a terepalakulatokat, a növénytakaró mennyi és minőségét, és minden olyan tudást felhasznált, ami determinálhatta a múltbéli csapadék mennyiséget az adott területeken, majd ezeket egységes rendszerbe rendezte. Később egyébként Ő volt az is, aki a mai Északi Terület fővárosának, Darwinnak a helyét is nagy szakértelemmel és műgonddal kiválasztotta, majd a város helyének és szerkezetének alap kitűzésit is vezette. A hálás utókor választókerületet, utcákat, sőt még egy ezen a földtekén őshonos rigófélét is elnevezett később róla.

Kicsit később újabb pipa kerülhetett látogatóink jegyzetfüzetébe, Cradock-ban egy csapatnyi emuval találkoztunk a helység “főutcáján”. Este felé értünk végül is a Flinders Ranges-be. Szállásunk a Rawnsley Station nevű, egykori birka farmon volt. Mára a farm csak a turizmusból él.

Kempinget, eco-falut, és üdülő házikókat üzemeltetnek. Ebben az időszakban nagyon csöndes a hely, hogy aztán ősztől tavaszig sokan látogassák. Már jó néhányszor jártunk itt, ám még soha nyáron. Talán nem is volt olyan meglepő, hogy mennyire csöndes volt minden, mennyire kevés turista járt az egész Nemzeti Parkban az ott-tartózkodásunk alatt, most inkább mindenki a hűvösebb helyeket keresi.

Az este még egy kis házi ünnepséget is tartottunk. Pénteken volt pontosan egy esztendeje, hogy epikus, két és fél hónapos utazásom végén elértem a tengert. Már oly távoli emléknek tűnik az időben, mint amilyen messzinek tűnt a megérkezéskor a forrás, ahonnan elindultam. Jó volt együtt ünnepelni, nagyszerű, hogy ismét úton lehetünk, és én is úton lehetek Veletek!

• Márió 50