Szellem

A NAGY ELŐDÖKRŐL

By
on
2017 november 16.

Itt az idő, hogy végre visszatekintsek a múltba, és tisztelegjek az előttem járók előtt.
Teszem természetesen mindezt a teljesség igénye nélkül, annál is inkább, mert ezt az utat már jópáran megtették előttem.
Európában a történetek rendre úgy kezdődnek, hogy „már az ókori görögök/rómaiak is”, itt úgy kezdődnek a történetek, hogy az „első aboriginal csoport megjelenése” kb. 35000 évre tehető. Ekkor jelent meg ezen a részén a földrésznek: az ember.
A halászó-vadászó, gyűjtögető törzsi képződmények fokozatosan népesítették be Ausztrália dél-keleti területeit. A folyó mellett természetesen halászati tevékenység folyt, sok-sok ezer éven át.

1788. január 26-a, – az első angol gyarmat megalapítása – után hamar felmerült az igény, hogy a belső területeket is felfedezzék. A kontinenst 1801-02-ben Matthew Flinders körbe hajózta, ezzel igazolva, hogy Ausztrália egy sziget-kontinens. A trópusi vidékeket kivéve csak nagyon kevés folyó torkolatot talált, és ez már nagyon korán elültette a fejekben azt a gondolatot, hogy valahol a kontinens belsejében egy beltengernek kell léteznie. Addigra már sikerült néhány, (a keleti parttal párhuzamosan futó) Nagy Vízválasztó-hegységtől nyugat felé (tehát a kontinens belseje felé) elinduló folyót felfedezni.
De hová folynak ezek a folyók?

Európai szemmel nehéz volt azt elképzelni, hogy ezeknek a folyóknak egy jó része eltűnik, elvész, vagy sekély sós tavakba ömlik, oda is már csak szinte patakokként érkezve meg. Ma már tudjuk, hogy ezek a folyóknak egy része a Lake Eyre sóstóba torkollik. Néhány évente, aztán nagyobb trópusi esők idején, valóban életre kel (az amúgy teljesen száraz) tó, hogy néhány hónapra “az élet fiesztája köszöntsön be”. Ilyenkor madarak tízezrei szállják meg a tavat, és a hibernációból feltámad a tó élővilága.

Amint azt már egy korábbi posztban említettem volt, Hume és Hovell volt az első, aki 1824-ben először megpillantotta a folyót, a fehér felfedezők közül.

 

Charles Sturt – John Michael Crossland festménye, kb. 1853

A következő nagy felfedező, Charles Sturt volt, aki első expedícióját a nyugat felé folyó folyók misztériumának megoldására 1828-29-ben indította. Ezen a felfedező úton nagyszerű segítségére voIt Hume, akit mellé rendeltek segítségképpen. Kitűnően tudtak együttműködni. Ekkor a Macquarie, Bogan és Castlereagh folyó mentén haladva fedezték fel a Darling folyót, ami szintén nyugat felé tartott. Ez tovább erősítette a beltenger teóriát.

 

Sturt felfedező útjai a folyókon – forrás: Wikipédia

Darling kormányozó (a folyó névadója) aztán 1830-ban áldását adta arra az expedícióra, ami mostmár arra volt hivatott, hogy végleges választ adjon a folyók titkára.
Az expedíció terve úgy szólt hogy a csapat Hume egykori útvonalát követve eléri a (Hume útja során felfedezett) Murrumbidgee folyót, majd ott összeállítja azt a darabokban magával vitt kis bálnavadász hajót, amit külön erre a célra modulárisan építtettek, és addig hajózik a folyón lefelé, amig annak torkolatát el nem érik. Legyen az bárhol is.

 

A kis bálnavadász hajó pontos mása

Az expedíció 1830 január 7-én érte el a folyót, és kezdték meg viszontagságos útjukat.
Még január végén elérték azt a pontot, ahol a Murrumbidgee folyó, egy nálánál nagyobb folyóba torkollott, amit Sturt Murray folyónak nevezett el, Sir George Murray után, az akkori brit Hadügyekért és Gyarmatokért Felelős miniszter után. Ekkor még természetesen senki sem tudta, hogy ez a folyó azonos azzal, amin Hume a mai Albury-nél kelt át, és saját maga után Hume folyónak nevezett el. Ezt majd csak a későbbi korok felfedezései tisztázták.

Tovább hajózva elérték azt a pontot, ahol a Darling folyó is elérte a Murray-t (nem volt kétség a vízhozam és irány alapján) és végül februárban elérték a folyónak azt a szakaszát, ami egy óriási tóba torkollott. A tavat Sturt, Victoria királynő (egyik neve) után, Alexandrina tónak nevezte el.

Az eredmény nagyon lesújtó volt. Ahelyett, hogy egy, a belső területeket feltáró, a tengerbe széles torkolattal ömlő folyótorkolatot talált volna, egy homokdűnékkel elzárt, sekély, szinte patakszerű kijáratot volt csak a tenger felé, amit Matthew Finders szinte említésre sem méltónak tartott, feljegyezve a “patak” és a homok dűnék mögött rejtező tavat. Nyilván, egy jó tengeri kikötői kapcsolat nagy segítség lett volna a belső területek feltárása szempontjából. (később erre a közeli alkalmas kikötővel való vasúti kapcsolat kiépítése lett a válasz)

A nem igazán magávalragadó felfedezés után, a csapatra nem akármilyen feladat várt. Valahogyan vissza kellett jutniuk a kiindulás helyére. Evezve, vitorlázva, nagy nehézségek árán, éhezve, egészségileg teljesen megrokkanva érkeztek vissza. Készleteik elfogytak, állandó konfliktusban voltak a helyi törzsekkel, (amiket a feljegyzések szerint Sturt káprázatosam kezelt mindvégig, minden nyelvi nehézség ellenére.) Sturt gyakorlatilag vakon érkezett vissza Sydney-be, élete végéig már a látása nem jött helyre tökéletesen.

1833-ban jelentős írásműben foglalta össze minden tapasztalatát, ami hosszú időre meghatározta ezeknek a belső területeknek a felfedezését és hasznosítását.
1834-ben Dél-Ausztráliában 5000 acre (2000 ha) földbirtokkal jutalmazták a koronának tett szolgálatait.

1844-ben még egy utolsó expedíciót szervezett a kontinens közepének elérésére, és még mindig azért, hogy végül bebizonyosodjon, hogy nincs ott beltenger. (de azért egy összeszerelhető kis hajót még vitt magával)
Megint csak skorbuttól szenvedve, megroggyant egészséggel tért vissza Adelaide-be.
Ezzel a beltenger kérdés egyszer ‘s mindenkorra eldőlt.

Az expedíción első segítője az a John McDouall Stuart volt, aki aztán éppen az itt szerzett tapasztalatait is felhasználva számos expedíciót vezetett, és hogy majd 1861-62 ben elsőként szelje át a kontinenst délről északra, majd sikeresen vissza is tértjen.

1869-ben halt meg Charles Sturt angliában. Halála után néhány nappal érkezett meg a hír, hogy lovagi rangra emelte őt a királynő.
Végül már csak özvegye viselhette a Lady rangot. No de erről még később szót ejtek majd.

Kutatásaim szerint George Ernest Morrison, egy melbourne-i orvostan-hallgató volt az első, aki egy kenuval, Albury és a torkolat közötti szakaszon végigevezett a folyón 1882 -ben.

Azóta nyilván sokan megtették már ezt az utat. Olyat is találtam, aki többször is.
Nem sikerült kiderítenem a valódi nevét az illetőnek, de ő “Eric the Red”, azaz a vörös Eric, aki a folyót 4-szer evezte végig, egyszer ebből folyásiránynak felfelé.

 

Graham Middleton – újság fotó

De vannak még ennél is vállalkozóbb szellemek. Graham Middleton 1991-ben 139 nap alatt leúszta a folyó teljes hosszát.

 

Tammy van Wisse

Tammy van Wisse aztán első nőként, 32 nappal rövidebb idő alatt úszta le ugyanazt, amit én evezve teszek meg. És még én elmélkedtem azon, hogy ” Crazy”? Ő mondta egyszer:

„ ha egyszer iszol a folyó vízéből, örökre véreddé válik”

Én nem sokkal a forrás alatt megtettem, ittam a folyóból. Meglátjuk mi lesz a sorsom.

Sok neves, és jónéhány névtelen elődöm volt hát. Jó érzés lenne nem sokára azt mondani: közéjük tartozom!

Sors bona, nihil aliud.

TAGS
2 hozzászólás
  1. KataPapi

    2017 november 19.

    MÁR közéjük tartozol! Még egyáltalan nincs vége a kalandnak, de csak most kezdjük átérezni, mibe is “merítetted a lapátodat”. Én (Papi) gyerekkoromban kajakoztam egy kicsit, de egyre jobban irigyellek. Tudom, lehet utánad csinálni. 😃
    Mondd csak, pontyot, vagy bármi más halat látsz a folyóban?
    Többen dícsérték a képeket, de köszönet a feltöltött zenékért is!
    Hajrá!

    • Thomas

      2017 november 19.

      Lassan a testtel, még keményen meg kell érte dolgoznom.
      Murray cod-ot láttam nagyon sokat. Egyik másik akkora, hogy megijed az ember, ha lenéz a hajó mellé. Néha az egész sekély vízben is vannak. Még a Hume-tározónál fényképeztem egyet, kilógott a háta a vízből, – majd megkeresem, valahol meglesz a kép.

Comments are closed.

Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő

Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English