SWAN HILL-I FELFEDEZŐK – 26-27. NAP
A 26. úton töltött nap délelőttjén elértem Swan Hill-t. Jártam már néhányszor itt jártamban-keltemben, de öszintén szólva, nem ez a kedvenc városom. Mégis fontos állomása ez az utamnak, no nem annyira azért mert annyira látványos a hely, hanem történelmi szempontból.

Ausztráliai térképe a “nagy felfedezesek korában”. Jobb szélen az akkori NSW határaival
A területet Ausztrália felfedezés-történetének egy nagyon fontos szereplője, Major Mitchell (Mitchell őrnagy, később Sír Thomas Mitchell, vezérezredes) pillantotta meg először, 1836-os felfedező útján.

Major Mitchell felfedező útjai, zölddel a Swan Hill-t érintő utazás (forrás: wikipedia)
Ő nevezte el a helyet, miután az itt töltött éjszakát álmatlanul töltötte, mert a környék hattyúi (swan) nem hagyták őt pihenni, éktelen rikoltozásukkal. 1846-ban indult fejlődésnek a környék, amikor az ezen a helyen beindított komp-átkelő körül kis település kezdett kialakulni. 1849-ben pedig már saját postahivatala volt a községnek. 1853-ban, amikor Randell egészen Echuca-ig hajózott, a gőzhajók is elérték a helyet. Így aztán lassan, de biztosan fejlődött a város.
A legszemfülesebb olvasóim talán még emlékeznek, hogy a Beechworth-i beszámolómban említettem, hogy egyszer még lesz jelentősége az akkori kitérőnek. Akkor megemlítettem, hogy egy bizonyos Robert O’Hara Burke rendőrtiszt ott szolgált, aki később beírta a nevét a történelemkönyvekbe.
Nos Swan Hill a hely, ahol újra találkozunk a nevével. Ez az a hely, ahol az oly’ szomorú véget ért Burke és Wills expedíció átlépte a folyót. [UPDATE: egy későbbi bejegyzés a teljes történetet elmeséli itt]
1860. szeptember 6-án érkezett meg az előörs, majd az itt újra szervezett csapat szeptember 10-én átkelt a folyón, és észak felé haladt tovább. A helyi folklór úgy tartja, hogy mielőtt elhagyták a helyet egy fügefát ültettek el.
Tk. a történet igaz, és a fügefa tényleg akkor kezdte a pályafutását, de nem az expedíció tagjai, hanem a helyi hölgyegylet ültette azt, az akkor éppen itt rezidens orvos kertjében. A fa még ma is él, és – még ha meg is ért jobb időket – őrzi az esemény emlékét. Mára a méretei is meggyőzőek, és jól reprezentálják az eltelt időt. A 2007-es méréskor a fa kerülete 13 méter, magassága 29 méter volt, a lombkorona 45 m átmérőjű.
Az öreg fügefa ezekkel a méretes palánkgyökerekkel támasztotta ki magát az elmúlt 150 év alatt.
Az expedíció egy emlékművet is kapott a várostól nem messze attól a ponttól, ahol átlépték a folyót.

Az expedíció útja az emlékművön. Középen a Dig Tree (camp 65), a végzet helye
Sajnos maga az expedíció csúnya véget ért, a végső felfedező csapat 4 tagja közül – akiknek sikerült átszelni a kontinenst – csupán egy maradt életben a visszafelé út során, ő is igen kalandos körülmények között. Azt gondolom, a história rovatban, erről a történetről még megemlékezem.
A régi Swan Hillból a városban járva nem sokat lehet látni. Bár tény, hogy van egy turista csalogató látványossága a városnak, ahol megpróbálják a múltat megidézni. Ez a Pioneer Settlement (az Úttörő Település), ami skanzen-szerűen eleveníti fel, – és elő szereplőkkel meg, – a múltat. Feladatom most nyilván az lenne, hogy bemutassam a helyet, de az akkora, hogy a belepő is két napra szól. (ünnepélyesen megígérem, hogy amikor legközelebb erre vetődöm, részletes beszámolót írok innen.) Most viszont a jó időt kihasználva tovább kell mennem.
Ha a városban körülnézünk, szomorú, hogy ebből a szép art deco épületből olyan döntéseket hoznak, ami építészeti elemeket eltakaró vizuális katyvasszá teszi a városképet.
A nihilt tovább fokozza, hogy egy rendes süteményt sem sikerült a városnak kitermelnie, pedig komoly erőfeszítést tettem, hogy felmérjen a lehetőségeket, és megajándékozzam magamat az urbánus lét mételyével. De Bartalotta-nál tett látogatásom nem volt hiábavaló.
Jártamban – keltemben az előtetők alatt erre a máig üzemelő (!), igen figyelemreméltó, kicsit a délkelet-ázsia-i elemeket idéző, épületgépészeti megoldásra lettem figyelmes. Lám, mindenhol lehet valami nem várt kincsre lelni.
Ausztrália szerte lehet találni ún. “nagy dolgokat”. Ennek a városnak is megvan a maga “nagy dolga” – ahogyan azt magyarul mondanánk.
Arnold, a gigantikus Murray cod (tőkehal), – ahogyan hívják – rendhagyó előtörténettel rendelkezik. (Vegyük észre az elnevezést, nem nagy! Nagyobb a nagynál!)
1991-ben az ABC televíziós társaság úgy döntött, egy játékfilm-sorozatot forgat egy testvérpárról, akik úgy döntenek, hogy valamilyen különös turista látványosságot készítenek, kicsit görbe tükröt állítva az ausztrálok “nagy dolgainak”. Valami olyant kerestek, ami akkor még nem volt Ausztráliában, elkerülendő a valós élet párhuzamait. Így esett a választás a Murray folyó legendáiban szereplő tőkehalra. A hal maga az ABC stúdióiban készült el darabokban, majd a film forgatása közben, a történet felvétele során lassan összeszerelték. Végül a történet szerinti – meglehetősen excentrikus – festést kapott. Ekkorra a hal már elnyelt 15000 akkori dollárt.

A rendező és Arnold, még az eredeti festéssel
A forgatás befejezése után a stáb megpróbált helyet találni, az akkor 14 m hosszú és 5 méter magas halacskának. Végül Swan Hill jelentkezett, és a helyi klubok és egyesületek közösen további 15000 dollárt kalapoztak össze, hogy a felkészítsék Arnold-ot a stúdiókon kívüli, szabadtéri életre. A pénzből műgyanta burkolatot és belső erősítést kapott, valamint talapzatot építettek neki. A filmbeli pszichedelikus festés helyett újat kapott még. Mostmár úgy nézett ki, mint egy igazi Murray cod.
A kalandoknak még nem volt vége, mert egy óriási vita alakult ki körülötte, mivel a főutak kezelője nem engedte a forgalmas utakra kirakni a halat, úgyhogy végül kicsit eldugva a vasútállomásnál lelt végső otthonra.
Azóta már átesett egy államilag finanszírozott 12000 dolláros felújításon, amikor kis parkot, padokat, és új festést is kapott ismét. Azóta ebben az új köntösben szolgálja a közjót.
Az élmények tovább már nem fokozható fiesztája után, kora délután tovább eveztem, új kalandok felé.

Így kezdték a house boat-ok

Eredeti gépészeti innováció, egy komplett autó hajtáslánc van beépítve
Ahogyan kevésbé populáris helyeken eveztem keresztül, találkoztam ezekkel a régi időket megidéző hajókkal, amikor még a hajókat maguk készítették a legtöbben, és nem fényes, drága műhelyekből kerültek ki.

Az autómosó érdekes újraértelmezése látható itt
Máshol régi idők emlékeire lehet bukkanni. Ez itt a folyó ésszerű többfunkciós felhasználása.

Nyah főutca – előtérben emberem már bezárt boltja

Itt (is) járt Major Mitchell
Ebben a két napban két kis falucska mellett eveztem el. Nyah volt az első, ami valaha nagy volt a maga nemében – ahogyan a már bezárt kis bolt tulajdonosa mesélte, amikor az utcán találkoztunk. 40 éve, amikor ideköltözött, rengetegen dolgoztak a farmokon. Mára még a szőlő betakarítást is gépesítették, így nagyon kevesen maradtak, ami az itteni üzletek és vállakozások halálát hozta.

Rendszerint így látom a falut

Ám most más a nézőpont

A régi hídőr is büszke lenne a házra
Tooleybuc volt a következő. Ezen a helyen tucatnál is többször megfordultam már, rendszerint erre megyünk, ha NSW, Sydney vagy Canberra az útirányunk. Valaha a hídnak saját karbantartója és üzemeltető személyzete volt. Mára a helyi helytörténeti csapat tartja karban a régi hídőr-házat.

Fatális hiba
Kevés szót ejtettem eddig arról, hogy amikor táborhelyet választok, néhány alapvető szabályt jó betartani. Ezek a fák, amik a folyót szegélyezik (és általában az eucalyptus fajok) nagyon kemény anyagúak, viszont feldolgozatlan állapotban hasadékonyak. Néha akár fél fányi élő (!) darabok hasadnak szét, és zuhannak alá, minden előjel nélkül. Alattuk sátrazni, vagy lakókocsit állítani nem praktikus. Természetesen van olyan, hogy nem lehet ezt elkerülni, (és ez nem egyenlő a halálos ítélettel), így lehet megtanulni “veszélyesen élni”. Az egyik kanyarban leltem rá a fenti szabály ékes bizonyítékára. Ez a kis “lakóautónak” átalakított teherautó, mementóként őrzi egy rossz döntés emlékét.
Valamilyen ívási időszak lehet, mert a halak a part közelben, néha csapatostul tobzódnak. Sajnos nem vagyok egy horgász guru, de itt-ott olvasom, hogy horgászati tilalom van egyes szakaszokon, ami rendszerint erre az időszakra jellemző.
A sekély vízben néha ilyen “cápákat” is lehet fényképezni.

Irgalmatlan nagy szívás
A mezőgazdasági területekkel együtt az egyre nagyobb teljesítményű szivattyú állomások is megjelentek. Ezek néha messzi földre felverik a folyó csendjét. A táborhelyeimet is igyekszem ezekhez igazítani, hacsak nem akarom a zúgást hallgatni egész éjszaka. A szivattyúk a legtöbbször a nyílt öntöző-csatorna rendszerekbe pumpálják a vizet. Sajnos ez elég nagy párolgási veszteséggel jár. A kormányzat most próbálja újraszabályozni ezeknek az öntöző rendszereknek a kiépítését és üzemeltetését, de természetesen a termelők a végsőkig ellenállnak minden ésszerűsítésnek. Érthető módon, a gyümölcs és növény-termesztéshez szükség van erre az öntözővízre, de mindenképpen szükséges a korábbi szabályozás revíziója, különös tekintettel arra, hogy a világ legszárazabb országában nem biztos, hogy jövőt kell biztositani az olyan iparágaknak, mint pl. a gyapottermelés. Márpedig ilyen is van itt délen. Egy pamut trikó elkészítéséhez elégséges gyapot termeléséhez, 970 liter vízre van szükség. Emellett a világ növényvédőszer felhasználásának egy negyede(!) a gyapot termesztésben fogy el, tehát a talajra is súlyos terhelést jelent. Ez is jól mutatja, nem biztos, hogy az adott iparág a legjobb szakértője a szabályozó rendszerek bevezetésének.
Az idő továbbra is kifogástalan evező-idő, nem panaszkodhatom, úgyhogy még egy pár nap és elérem Robinvale-t. Még nem jártam ott soha, kicsit lutri számomra a hely. Ám előtte még ünnepelünk egyet. (kettőt?)