VÉGRE “TAVASZ” – 24-25. NAP
OooA viharok még szombat délután elcsitultak és csak kellemes hűs levegőt hagytak maguk után. A meteorológia ígérete szerint, ez egy hétig így is marad. Az a tervem, hogy nem állok meg amíg ez a gyönyörű “tavaszi evező-idő” tart, és megpróbálok legalább Robinvale-ig eljutni közben.
Vasárnap reggel indultam útnak ‘s az első volt, hogy áthajózzak a szükség-, majd a felújítás alatt lévő, öreg híd alatt. Az építők nem hagytak túl sok helyet, de azért mi még könnyűszerrel átfértünk. A délelőttöt a Barham-tól északra fekvő Állami Erdőségek átszelésével töltöttem. Ahogyan haladtam, szokásom szerint mindkét oldalt figyeltem, nézelődtem. Soha nem lehet tudni, hogy hol találkozik az ember egy nem várt cimborával, vagy valami érdekességgel. Vasárnap lévén a legtöbb táborhely már üres volt, vagy egy-két helyen még éppen pakoltak a hétvégi látogatók.
Az egyik kanyarban aztán egy táborhelynél, – amint eleveztem mellette – valami különös keltette fel a figyelmemet.
Mintha a tűzrakó helyről finom füst szállt volna fel. Ahogyan a sodrás vitt lefelé folyamatosan figyeltem a helyet, de semmi kétség – finom füstöt láttam, a távozók nem oltották el a tüzet rendesen. Amire ezt konstatáltam, már a sodrás és a lendület jócskán lesodort, úgyhogy gyorsan megfordítottam a hajót és megkeresve a legkisebb ellenállást visszaeveztem a táborhelyhez. Amikor kiszálltam a következő látvány tárult a szemem elé:
egy felhagyott, de rendesen el nem oltott tűz parazsa felett, egy kb. 20 cm átmérőjű megégett farönk füstölgött. A parázs szélén egy zacskónyi szemét, és ami a legmegdöbbentőbb volt, egy teli flakon használt étolaj.
Az már eleve elárul elég sokat az itt jártakról, hogy a szemetet itthagyták. Az ennél még többet mond el, hogy a tüzet sem oltották el rendesen. De hogy valaki, mindezek után egy üveg olajat rakjon a parázsba! Azt hittem, hogy rosszul látok!
Most már elég sok helyen eveztem végig, sok száz táborhely mellett mentem el, és azt kell mondjam, hogy egy-két kivételtől eltekintve az emberek nagyon lelkiismeretesen összeszednek és magukkal visznek minden szemetet, nem hagynak nyomokat maguk után.
Ehhez mérten, ez olyan méretű elmebajnak tűnt, hogy azt hittem álmodom.
Amit tenni tudtam az az volt, hogy a farönköt legörgettem a vízbe, hogy ott elaludjon, kihűljön. A parazsat eloltottam az embereim által széthagyott üvegek segítségével. (Volt belőlük bőven mindenhol.) A szemét elszállítását sajnos nem tudtam bevállalni, mert ennyi helyem azért nincs, meg még napok mire meg tudok tőle szabadulni. Csak félreraktam, bizom benne, hogy majd a következő a sajátjával összefogja, és elviszi kidobni. Az étolajat aztán végképp nem tudtam magamhoz venni, (nincs veszélyesebb, mint az olaj a fedélzeten – ezt még vitorlázós gyakorlatomból megtanultam!), úgyhogy azt is hátra kellett hagynom.
Őszintén szólva, amikor a CFS (Country Fire Service – a mi tűzoltóink) néha rémtörténetekkel riogat bennünket a bushfire season (erdőtűz időszak) kezdetekor, hogy felárazza az éberségünket, mindig kicsit úgy érzem, hogy egyik-másik helyzet megrendezett, talán több eset van összeöltve, hogy még inkább hatásos legyen. Most viszont minden eddigi szkepticizmusomat visszavonom, és kijelentem, hogy nincs az a megelőző propaganga, ami elégséges lenne. Az emberi ostobaság ezen tobzódása láttán azt mondom: minden lehetséges!
A bushfire season, és vele a tűzkorlátozások rendszerint legkésőbb november 1-én kezdődnek. Semmilyen nyílt tüzet nem lehet gyújtani egészen májusig. Kritikus napokon még hegeszteni vagy köszörülni is tilos a szabadban.
Érdekes módon a NSW-i oldalon az Állami Erdőkben végig kint voltak mindenhol a táblák a tűzgyújtás teljes tilalmáról, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy Victoria-ban is beindult már a tűztilalmi szezon. Hogy ezek után, hogyan lehet hogy ezek itt még tüzet gyújtottak?
Ahogyan eltávolodtam, még visszatekintve készítettem egy felvételt, hogy látsszon, lett volna minek égnie. Az eucalyptus fajok levelei köztudomásúan magas olajtartalommal rendelkeznek, és a tűz szédületes sebességgel képes terjedni egy ilyen erdőben. Hogy ezekhez az emberekhez ennek semmilyen híre nem jutott még el? Nem is tudom! Az Armageddont említettem már?

Valahol a Hume Tározó-nál láttam így a horizontot utoljára
Őszintén szólva ettől eltekintve, az utam Swan Hill-ig meglehetősen eseménytelen volt. Annyi újdonság azért van, hogy visszafordíthatatlanul kiértem a mezőgazdasági területekre, ami azt jelenti, hogy a folyó két oldalán szinte egy-két fa ‘mélységű’ lett a magas növényzet, és ezzel egy új dolog; az oldalszél is megjelent. Eddig többnyire erdőkön és ártereken jöttem keresztül, ahol a fák sávja mindkét parton annyira széles volt, hogy vagy megfogta a szelet, vagy ami gyakoribb volt, csatorna-szerűen elterelte azt. Ilyenkor szembe vagy hátulról fújt a szél. Most viszont a fák annyira csekély védelmet adnak, hogy ha úgy fordul a folyó oldalszél is van. Ez nem kifejezett öröm, mert elég gyorsan lecsúszik a hajó a szél alatti oldalra, (ahogy tolja oldalra hajót) ha az ember nem figyel. Természetesen azért van technika ennek kiküszöbölésére, de azért szemfülesnek kell lenni.
Ami jó hír azonban, hogy a gondos ápolásomnak köszönhetően mostanra annyira lehúzódott a hangya csípése, hogy újra tudok a jobb oldalon is térdelve evezni. (Igazság szerint úgy helyes, hogy csípései – mostanra 4 különálló kőkemény dudor maradt a lábamon.) Ez, hogy újra mindkét oldalon térdelhetek, azért nagyban növeli a hatékonyságát az evezésemnek.
Az óriási esőzések után lassan elkezdett emelkedni a vízszint, de mivel a tározók felettem vannak már, ez szabályozott módon megy. Egyes helyeken igazi özönvíz volt, ki is kellett telepíteni néhány községet a felsőbb folyás vidékén, a folyó mellékfolyásai mentén.

Este még szárazon volt!
Ezen a képen jól látszik mennyit emelkedett a víz egy éjszaka alatt, Charlotte popsija reggelre vizes lett!
A 25. nap estéjét Swan Hill előtt néhány kilométerre töltöttem, holnap reggel bekukkantunk a városba.