Egy hete voltunk úton ekkor, és akármennyi időt is töltöttünk a dűnék között, valahogyan továbbra sem tudtunk betelni a látvánnyal. Annyira más volt ez mint egy buszos túra a piramisok tövébe. (Bár őszintén szólva egy ilyen tömeg-túrát még soha életemben nem próbáltam.)

Észak felé autóztunk újra és mielőtt elértük volna a French Line-t újra, azelőtt még megálltunk, hogy meglátogassuk az Approdinna Attora Knoll nevet viselő helyet.

Az itt látható két domb nem más mint egy nagyon öreg dűne konzerválódása egy gipsz sapka által. A leírás szerint a konzerválódás úgy kezdődött, hogy a közeli időszakos sóstóba mosódott gipsz a szél szárnyán utazva lerakodott a dűnék tetején, majd a gipsz rózsák lassan egyre vastagabb réteget képeztek és így egy állékony réteg keletkezett a dűne tetején. Valaha magasabb volt, mert mostanra az épülése megállt, és már csak lassú eróziója folyik. Mára be van kerítve és csak a kijelölt ösvényen lehet gyalog felmászni a tetejére, ezzel megakadályozva a rohamos pusztulását. A dolog értékét tovább növeli, hogy párját ritkítóan ritka ez a tünemény, úgyhogy megérte a megállást.

A haladásunk tovább lassult, mert bár a domb méretű gipsz képződmény csak ez a kettő volt, ám mindenhol kisebb nagyobb gipsz “sziklák” buktak elő a talajból, így aztán ezeket kerülgetve taktikusan kellett haladni, hogy az autó nehogy felakadjon valahol.

A Knolls Track és a French Line találkozási pontjánál van egy parányi emléktábla annak emlékére, hogy David Lidsay itt haladt el miközben a Overland Telegraph Line-tól keletre eső területeket próbálta felfedezni. (Ő volt az első, aki ezeken a területeken – többek között – Ausztrália első csillámpala/Mária-üveg feltárási területére talált) . Korábban már mélyen a sivatag közepére hatolt Poeppel és Larry Wells, de ők nem jutottak ilyen messzire, persze nem is ez volt a céljuk. Erről nemsokára szót ejtek majd.

Ahogyan észak-délnek haladtunk, párhuzamosan a dűnékkel, és csak néha, néha másztunk egy dűnén keresztül a következő “völgybe”, nem is figyeltünk fel rá, hogyan növekedett meg a dűnék mérete. Aztán amikor végül a French Line-on újra keletnek fordultunk már ez sokkal kézzelfoghatóbbá vált. Emellett az, hogy mégis csak a French Line bonyolítja le a kelet-nyugati, kereszt irányú forgalom túlnyomó részét, az ösvény minőségét nem javítja, úgyhogy a dűnéken való átjutás egyre nehezebb lett.

Ez aztán egészen odáig fokozódott, hogy az egyik emelkedőn többszöri nekifutásra sem sikerült felfutni a Patrol-nak. Igazat megvallva nem sok hiányzott hozzá, de valahogyan mindig kifulladt a lendület és az autó megakadt a dűne teteje előtt. Néhány próbálkozás után aztán Peti azt a döntést hozta, hogy rántsuk inkább át az autót a domb tetején. Végre valami kis akció!

Mivel mi mentünk most is elöl, megfordultam és szembe fordulva rántottam meg az autót. Amint azt az előzetes felkészülésről szóló részben már leírtam volt, teljes mértékben fel voltunk készülve egy ilyen esetre, úgyhogy a ‘rig’ felszerelése után harmadik rántásra át is sikerült húzni a Patrol-t a dombtetőn. Szerencsére a dűne tetején volt egy kis lapályos rész, így könnyebb volt meghúzni az autót, mintha a lejtő túl oldaláról kellet volna ugyanazt megtenni.

Ilyen esetben, nincs lehetőség a laza talaj miatt az óvatoskodásra. A vontató (illetve tk. rántó) hevedert a földre lazán elrendezve kell elhelyezni, és a vontató autóval lendületet véve a megfeszülés pillanatában a kinetikus energiát kihasználva lehet megrántani és mozgásra bírni az elakadt autót. Ehhez természetesen nagyon nagy teherbírású és kinetikus igénybevételt felvenni képes hevederre van szükség. Ezek 8-12 t közötti terhelést bírnak és bizonyos fokig természetesen rugalmasak. Négy-öt rántásnál egyszerre többet nem is lehet velük megtenni. Ha az ember ennyit rántott rajta utána néhány órára pihentetni kell őket, hogy eredeti alakjukat, illetve méretüket visszanyerjék, hogy újra lehessen őket károsodás nélkül használni.
Ami még feltűnhet a képen, a két “zászlónak látszó tárgy”, a hevederre fektetve. Ezek súly pányvák. Azt a cél szolgálják, hogy heveder-szakadás esetén megállítják az ostorcsapás-szerű visszacsapását az elszakadt hevedernek, ami szélső esetben halálos sérülést okozhat a vezetőknek, vagy a körül állóknak. Ezért is aztán a heveder hosszának kétszerese a biztonságos szemlélési távolság a kívülállók számára.

Rádió kapcsolattal mentek a vezényszavak és így összehangoltan tudtunk együtt dolgozni azon, hogy a két autó a maximálisan együtt dolgozzon. Maga a dűne tetejének homokja nagyon laza volt már, úgyhogy ez is hozzájárult, hogy nem ment sem a felfutás, sem a kivontatás elsőre.

Úgy döntöttünk, hogy tekintettel a körülményekre tovább engedjük a kerekek nyomását. Mostmár 22 psi-ig (meleg gumi nyomás). Természetesen mostmár tényleg körültekintően kellett a kanyaroknál eljárni, és a hirtelen fordulásokat eliminálni, mert ilyen alacsony nyomás mellett lefordulhat a gumi a felni pereméről. Végül is egészen Birdsville-ig ezzel a nyomással mentünk, de nem okozott problémát.

Ahogyan azt Kata is írta (sőt előre megmondta)

“Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket.”

Nem sokon múlott, hogy oda lett a mulatság!

Még átvágtunk néhány dűnén és sós medencén. Aztán beindult a “sarok üzlet”. A tervünk szerint három nevezetes sarkot készültünk meglátogatni.

Ekkor már nem jártunk túl messze az elsőtől – a Poeppel Cornertől, (a Poeppel Saroktól).

A Poeppel Corner három állam (illetve pontosabban két állam és egy terület) határának találkozási pontja. Itt találkozik Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi Terület. A hely a nevét a pont eredeti helyének kitűzőjéről Augustus Poeppel földmérőről kapta, aki 1883-86 között végezte el a három határ találkozási pontjának és a Queensland, Dél-Ausztárlia-i határ kitűzését. Sajnos amikor Adelaide-be visszatért, akkor derült ki, hogy a távolságmérésre használt lánc hossza kicsit megváltozott, és ez a kedvezőtlen hibahalmozódás miatt 300 m kitűzési hibát okozott. Ezt a munkát Larry Wells próbálta négy évvel később helyre rakni, és a kitűzést megismételve a mai helyére határozta meg a három határ találkozási pontját. A régi pont helye ma már nem lelhető fel, mert az egy időszakos tó közepére esett.

A mostani határpont viszont egy beton oszloppal van megjelölve, és könnyűszerrel megközelíthető. Rövid fényképezkedés után aztán tovább indultunk most ismét északnyugat felé, immár az Északi Terület földjén.

Nagyjából 10 kilométert autóztunk egy sóstó fenekén, szélén, majd élesen kelet felé fordultunk rá a QAA Line-ra és így léptünk be Queensland területére. Innen még 150 kilométerre volt Birdsville.

Ez volt a harmadik nap, hogy nem láttunk élő embert, míg végül nem sokkal a Poeppel Corner elérése előtt mégis csak találkoztunk egy szembe jövő autóval. Azonnal éreztük a French Line zsúfoltságát!

Késő délután volt már, mikor a Poeppel Cornert elhagytuk, úgyhogy még egy éjszakát töltöttünk el a dűnék között. Már az utolsót.

És holnap vár ránk: a Big Red!

• Simpson