Már csak 120-140 km volt Birdsville-ig, de az igazi kihívás csak most kezdődött. A legnagyobb dűnék között jártunk már.

A növények mérete kezdett egyre növekedni és a dűnék mérete nem különben. Természetesen a kettő nem függ össze.

A növények méretnövekedése a kelet felől, kicsit gyakrabban idáig eljutó csapadék miatti “bőségnek” köszönhető. A dűnék mérete pedig azért nőtt, mert amint azt korábban már írtam, a keleti oldalon vannak a legidősebb (és így leghosszabb idő óta növekvő) homokdűnék.

Reggel a szokásos rutin futott le. Gyors ellenőrzés az autó alatt (nincs-e olajfolt), hűtővíz szint ellenőrzés, és egy gyors szemrevételezés, hogy minden más rendben van-e a motortérben. Solenoid ellenőrzés, hogy a hűtő biztosan le legyen választva a gyújtásról. (Diesel lévén csak az indítás miatt.) Mostanra már a készleteink rejtett részeihez kellett nyúlni és feltölteni a hűtőt, és elővenni a rejtett zugokból a második szakasz élelmiszer tartalékait. Peti a kannákból feltöltötte az autót. Egyelőre nekem még nem kellett, a két tankban még elég üzemanyag volt. Ráadásul így a vésztartalékunk is megmaradt, ha valamilyen üzemanyag ellátási rendszer zavar lépne fel.

Nem kellett rohannunk, mert estére biztosan Birdsville-be érünk, – már amennyire az ember biztos lehet ebben, egy sivatagi átkelés esetén. Ez viszont alkalmat jelentett arra, hogy még lassabban, még többet meg-meg állva, nézelődve haladjunk előre.

A nap nagyon békésen telt el, ahogyan közeledtünk a Big Red felé. Aztán egyszer csak felmásztunk egy magas dűne tetejére, és megpillantottuk “Minden Dűnék Legnagyobbikát” a Big Red-et. A nevet Denis Bartell adta a dűnének amikor még 1977-ben gyalogosan kísérelte meg átszelni a sivatagot. (ez egyébként aztán 1984-ben sikerült neki) Természetesen a helyi őslakosok is felismerték a hely nagyszerűségét. Ők Nappanerica néven említették a helyet.

A dűne 40 méter magas és kedvelt turista célpont, különösen azért mert Birdsville felöl tk. már kétkerék hajtású autóval is elérhető, még ha ebben az esetben gyalog is kell rá felmászni. Amikor odaérkeztünk, vegyes érzelmeink voltak. Szegény Peti arra számított, hogy majd itt végre valamilyen 4WD összejövetelbe csöppenünk, de őszintén én eközben boldogan nyugtáztam, hogy csak a mi két autónk van ott. De ezen nem vittük pártütésre a dolgot. Inkább csak csodáltuk a dűne és a kihívás méreteit.

Itt is én indultam neki először, és az igazat megvallva rázósan, de a vártnál azért mégis könnyebben, első nekifutásra felértünk a tetejére.

Ez után Peti következett a Patrol-lal (alias: Junior). Kata félútig gyalog jött, hogy onnan video felvétel készítsen. Amint mondta később, a futóhomokon kéjes öröm volt felfelé máaszni. A Patrolnak csak negyedik nekifutásra sikeredett megmászni a dűnét. (Szándékosan írtam így!) Rendre nem hiányzott sok, és azt hiszem nem az autó erejével volt a gond, és természetesen nem Petivel. Ahogyan teltek a napok egyre világosabb volt számomra, hogy legyen az bármennyire is tudományosan hangolt, vagy fejlesztett automata váltó, – mégis, csak azt csinálja, amit a programozók mondtak neki, és amikor az érzékelők is úgy gondolják. Itt láttam igazolva azt, hogy a manuális váltóval (egyelőre továbbra sem) tud semmi versenyezni.

Aztán Peti, hogy mégis egy húzásból legyőzze a dűnét újra lement és, most már kicsit alternatív útvonalon, de első húzásra felfutott a tetőre. Happy day!

A napszállta már nem volt messze, úgyhogy élveztük a késő délutáni napsütés minden szépségét.

Már indulás előtt volt egy vízióm. Tk. nem is tudom, hogy honnan eredt, de élt bennem egy kép, ahogyan a Big Red tetején ülve élvezem a táj szépségét, és közben mindenkitől távol és magányosan hallgatom az Ashes to Ashes-t. Kétségtelenül belátom, hogy van ebben valami pszichedelikus, de azt hiszem pont ez a szürreális érzet volt az, ami miatt nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy valóban megtegyem.

Ott ültem a kempingszékemben, halló és látó távolságon túl mindenkitől, kivételesen nem feltétlenül az Armageddon közeledtét várva. (Bár nem tagadom, ez a hely minden igényt kielégítő helyszín, így mindenképpen Sz. Józsi barátom figyelmébe is ajánlom! – vö. ezzel a korábbi bejegyzéssel!)

“Ashes to Ashes, Funk to Funky!”

Miután mindannyian kiélveztük a magunk módján a hely nagyszerűségét, újra felkerekedtünk, hogy a dűnéknek búcsút intve Birdsville-ig autózzunk.

Ahogyan a város felé haladtunk az út mentén a W.F. Brock egykor szebb napokat is látott talán lakóautó funkciójú, de inkább úgy tűnt, hogy talán házaló mobiljának maradványai mellet autóztunk el.

Aztán már széles, rendezett úton haladtunk tovább, úgyhogy a keréknyomást is visszaállítottuk a “normál földúti szintre”.
Amikor a város széléhez értünk Oodnadatta óta először láttunk aszfaltot újra.

Meglehetősen magányosan szeltük át a sivatagot, Kata statisztikát is készített erről. Eszerint összesen 18 autóval találkoztunk, ebből 9 jött szembe és 9 velünk egy irányba haladt.
Kata azt is feljegyezte, hogy a sivatagi szakasz 638 km volt.
Ha már a statisztikáknál tartunk: a két nagy tank tartalma elégséges volt a sivatag átszeléséhez még akkor is, ha a fogyasztás a meglehetősen magas 19.2 l/100 km értékre jött ki, erre a szakaszra. Tekintettel a körülményekre és az autó által cipelt tömegre, azért őszintén szólva, én elégedett voltam Tehén teljesítményével.

Éjszakára a helyi kempingben ütöttünk tanyát, és természetesen nem hagyhattuk ki a Legendás Birdsville Hotel meglátogatását sem. Itt ünnepeltük meg együtt a sivatag sikeres átszelését.

A Hotel sok mindenről híres, ha másért nem, mert se közel, se távol nincs a környéken hozzá mérhető intézmény. Persze, mint minden ilyen helyet, ezt is legendák lengik körül. A legérdekesebb, – ami tk. nem is legenda, hanem tény – itt működik a Zöld Gyík Liga. Ez egy egyesület, ami az egykori legendás Zöld Gyík emlékének megőrzését és ápolását szolgálja. A vacsoránkat a Zöld Gyík Liga termében fogyasztottuk el. No, de nem feszítem tovább a húrt, elmesélem, mi is a legendás hüllő története.

Kezdjük azzal, hogy a név csalóka, mert igazából nem is egy hüllőről szól a történet.

Történt egyszer, jó 40 évvel ezelőtt, hogy Birdsville történetének legforróbb nyarán, egyszer csak a Queensland-ből érkező ár olyan magasra szökött, hogy egy hónapra elszigetelte a városkát a külvilágtól. Ennek legfontosabb hátulütője az volt, hogy egy hét leforgása alatt a város teljes sör készlete elapadt. Ekkor a megmaradt készletekhez kellett nyúlni és egy szükségmegoldás ekkor is megoldást szolgáltatott. A hotel leleményes tulajdonosa a megmaradt limonádéból és menta likőrből elegyet készített és ezzel enyhített az ínségen, amit a helyiek röviddel a termék megjelenése után Zöld Gyíknak neveztek el. Aztán természetesen az ár végül levonult, de a Zöld Gyík és hagyománya tovább élt a helyiek körében, és, hogy sem a történet, sem az elegy emléke ne merüljön feledése, a hagyományt a Zöld Gyík Liga mai napig őrzi és az elegy eredeti receptje felett őrködik! A Liga rendszeresen a Birdsville Hotel, Zöld Gyík termében szervez összejöveteleket.

Holnap elindulunk haza felé! Persze azért nem egyenes úton, még vár ránk néhány kaland, és néhány nem hétköznapi helyszín.

Mi más lehetne a Napi-zene: David Bowie – Ashes to Ashes.  “I’m happy, Hope you’re happy too”

• napi-zene
• Simpson