Másnap reggel nagyon korán keltem, úgyhogy a napfelkelte már a dűnék tetején ért, onnan készítettem egy-két képet a táborhelyünkről, majd leereszkedve a felkelő nap első fényeiről a dűnék tetején.

A szokásos reggeli procedúra és pakolás után, újra útra keltünk. Előző nap elértük még a Rig Road és a WAA Line elágazását, ahol megint dél felé fordultunk, hogy aztán ezen a dél felé vezető szakaszon töltsük az éjszakát, majd ma kora délelőtt értük el a Rig Road délnyugati töréspontját, ahol lévén délebbre már nem vezetett semmilyen ösvény, keletnek fordultunk.

Haladtunkban végre találtunk egy becsületes kitermelési pontot jelölő táblát. Ez itt a Macumba No.1.-es fúrási pont és a táblán egy dátum is volt. 1977.11.16. Végre valami kézzel fogható nyoma, az itt egykor folyt munkának.

Ahogyan haladtunk kelet felé, a dűnék magassága érezhetően emelkedett és egész nap nem találkoztunk senkivel. Végre az érzés, amiért idejöttünk.

Ahogyan haladtunk egymás között kvaterkáztunk és folyamatosan megosztottuk (rádión) az élményeinket, vagy az érdekes dolgokat, amiket észleltünk az út közelében, vagy távolabb a tájban. A Rig Road-on haladtunk kelet felé egészen addig a sarokig, amíg el nem értük a Erabena Track felé vezető északra kanyarodó sarkát az útnak. Ahogyan közeledtünk a “sarok” felé, valahogyan a rádiós beszélgetéseink közben felmerült, hogy mennyire nagyszerű, hogy ide nem jutottak el még a turisztika vadhajtásai, a gyorsbüfék, a Coca-Cola automaták és más evilági hiúságok. Valahogyan az Üvegtigris neve is felmerült, és ekkor autónk fedélzetének, mindig ugrásra kész legénysége, már készen is állt a poénnal. Azt hiszem innentől átadom a szót Katának, hogyan is élték meg ők a poént. (NB.: A szóban forgó Tehén, a mi autónk beceneve – ha még nem mondtam volna!)

“A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilométeren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.”

[sic!]

Ahogyan közeledtünk, a sarkot jelző táblához, már menetben készült az árcédula, a megállásunk pillanatában “jól begyakorolt koreográfia szerint” rántottuk elő a hűtött üdítőket és már parkoltunk is odébb, hogy ne vegyük el az érkezőktől a kilátást, a helyi “Üvegtigris”-ről. A poén, minden várakozáson felüli szinten jött be. Ezek szerint az abszurdnak nincs felső határa.

Felvillanyozva indultunk tovább, hogy nemsokára elérjük a Simpson legkülönösebb talányának helyszínét.

Talán a képekből mostanra kiderült, és már említést is tettem róla,hogy fák itt nincsenek. Sem a talaj nem alkalmas erre, sem gyakori por és szélviharok nem teszik ezt lehetővé, másrészt a csapadék mennyiség sem elégséges ahhoz, hogy a növények “az égig” nőjenek. Ezért aztán a Simpson sivatag nagy rejtélye, hogyan kerülhetett ide egy ilyen fajból származó és ilyen méretű fa.

A következő persze az, hogy hogyan képes fejlődni, és hogyan képes itt túlélni mindent. A fának saját neve is van: The Lone Gum, azaz a Magányos Eucalyptus. A fa egy Coolabah fajhoz tartozó örökzöld (Eucalyptus microtheca). Ha azt is tudjuk, hogy ez a fafajta rendesen ártereken, mocsaras területeken, vízfolyások mellett él, akkor a dolog különösen érthetetlen. A legközelebbi hely ahol ugyanez, vagy hasonló Coolabah fa található, nagyon sok száz kilométerre van innen. Ezért is aztán nehéz megérteni, hogy hogyan kerülhetett egy mag ide. A koráról sem tudunk túl sokat, tekintettel arra, hogy ilyen körülmények között a növekedése nyilván rendhagyóan lassú, tehát sem a törzs mérete, sem a fa magassága nem nyújt támpontot. Érdekes lenne tudni, hogy vajon ilyen esetben az évgyűrűk hogyan jelennek meg a fán, mert a növekedése nyilván valamilyen összefüggésbe kell legyen a nagyon ritka esőzésekkel. Felmerült bennem, hogy esetleg itt valamilyen talajvíz szint emelkedés lehet, (ne feledjük, még mindig a Nagy Artézi Medence felett vagyunk) és a gyökerek valahogyan elérték ezt az itt sekélyen fekvő talajvíz táblát. Érdekes azonban, hogy semmilyen sarjat nem lehet körülötte látni, ami azt jelenti, hogy a sok-sok év alatt egyetlen termés sem tudott megkapaszkodni. Persze innen még a rejtély nem egyértelmű, főleg akkor, ha tudjuk azt, hogy az őslakósok is gyűjtötték és fogyasztották ennek a fának a termését. (már ahol ezek a fák élnek). Nyilván ez azt jelenti, hogy az itteni állatvilág sem veti meg ezeket a terméseket, márpedig ilyen ínséges környezetben, gondolom igen nagy gonddal csipegetnek fel minden lehullott termést. Túl sok a kérdőjel, és elég kedves a támpont a rejtély megoldásához.

Természetesen legkedvesebb útitársam, kalandjaim állandó résztvevője, és társam mindenben, most sem hagyott magamra. Utazásunk talán civilizációtól legtávolabbi pontját itt értük el, és ezt egy képben is megörökítettük.

A napot azzal zártuk, hogy Katáék hűtője, illetve tk. az ezt tápláló akkumulátor végleg feladta a harcot ezen a napon, úgyhogy az összes hűtős cuccot, ami náluk volt át kellett telepíteni a miénkbe. Tekintettel arra, hogy a kajáink két felé voltak szétrakva, ez csak annyit jelentett, hogy a hűtött italok mértékét kellett a minimumra csökkenteni, hogy minden más hűtőbe tartandó élelmiszer továbbra is hűtve maradhasson. A túra hátra lévő részét aztán ezzel a hűtővel éltük túl, tk. minden nehézség nélkül.

Kata és Peti új autója az indulás előtt érkezett meg hozzájuk, (akkor cserélték le a régi Nissan Patrol-t, egy újra) és a második akkumulátor beszerelése az indulás előtti héten történhetett meg. Sajnos a tesztelésre nem volt már idő. Tudomásom szerint, visszatértünk után Peti nem dicsérte meg a beszerelőt, amikor a javítást végezte.

Még délután búcsút intettünk a Rig Road-nak és a Knolls Track-en indultunk el észak felé, hogy másnap újra visszatérjünk a French Line-ra. Ahogyan haladtunk egymás után jelentek meg a kisebb nagyobb időszakos (sós) tavak a dűnék közeiben. Megjelenésük nyilván annak köszönhető, hogy ahogyan haladunk északkelet felé lassan a kósza és nagyon erős trópusi csapadékhullámok nagy ritkán elérik a területet, és mert a talaj közeli rétegek nagyon agyagosak, a víz nem tud akadálytalanul elszivárogni. Ekkor aztán iszonyú ragacs-tenger keletkezik. Ezek a tavak most kérgesre voltak száradva, de ha feltelnek, csak megkerülni lehet őket, ha csak az ember nem akar egy sós mocsaras elakadást kockáztatni.

Az éjszakát aztán a Knolls Track és a WAA Line kereszteződésétől egy kőhajításnyira töltöttük. Ha minden jól megy, még két nap és elérjük Birdsville-t.

• Simpson