Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy egy reggeli fürdőzéssel kezdtük a napot. Mielőtt továbblépnénk, meg kell valljam csúsztatás lenne tovább mesélni a történetet anélkül, hogy néhány szót ejtenénk túránk legneuralgikusabb problémájáról: a legyekről.
Konkrétan nem legyek voltak, hanem egyenesen légy invázió. Utunk alatt az erre vonatkozó kérdéseinkre többen is azt mondták, hogy ez az év ‘légyileg’ kritikusan rossz volt, egyesek szerint a későn jött Queensland-i esőzések és az ezt követő áradások miatt. Nem tudom megítélni, de azt kell mondanom, hogy bár már megfordultam az Outback különböző területein is egynéhányszor, de még ennyi légy nem volt sehol és semmikor korábban. Ebből a tél a legelőnyösebb utazásra, mert amikor a minimum hőmérséklet 8 fok alá süllyed rendszeresen (tk. huzamos ideig naponta), akkor a legyek száma gyakorlatilag nullára csökken, egészen odáig, hogy tél közepén egyáltalán nincsenek.

Most viszont voltak. Annyi, hogy a kalap felett viselt légyháló nélkül alig-alig (vagy ne szépítsük), gyakorlatilag nem lehetett megmaradni. Vagy legalábbis nekünk, akik a civilizációból jöttünk. Hogy mennyi volt a légy, azt jól mutatják a mellékelt képek is. Még a fürdőzést is ebben a légyhálóban kellett végrehajtani, hogy túlélhető legyen.

Később is a képeink állandó témája volt a légyinvázió. Mindig tudtunk olyan képet készíteni, amin egyre több és több legyet sikerült egyben lefényképezni.

Bár még az indulás előtt két alkalommal is összeültünk, hogy útitervet és pakolási listát készítsünk, de most reggel egy kis végső kupaktanácsot tartottunk, hogy véglegesítsük az útvonalat. Itt újra tovább csökkentettük a levegő nyomást a kerekekben, ezzel is felkészülve a mély homokos keréknyomokban való haladásra.

A Mount Dare és Birdsville közötti kb. 650 km-es szakaszból eddigre kb. 70 km-t tettünk meg. Nekiindultunk hát, hogy most már tényleg átszeljük a Sivatagot!

A stratégia az volt, hogy mi mentünk előre, majd Kata és Peti követett bennünket. A kapcsolatot rádión tartottuk. Természetesen, ahogyan törtem az utat, mindig próbáltam tanácsot adni, hogy mögöttünk jövőként könnyebb legyen a haladás. Ennek a jelentősége eleinte kevés volt, és nem is nagyon volt mint mondani. Ám ahogyan haladtunk később a magasabb, és magasabb dűnék közé, egyre inkább hasznosnak bizonyult, hogy a megjárt útról infot adjunk hátra. Főleg ott, ahol esetleg több felhajtási lehetőség is volt, vagy nem lehetett belátni az ösvényt, mert úgy kanyargott felfelé.

A dedikált csatorna az autók közötti kommunikációra itt a Simpson-ban a 10-es. Azért, hogy az állandó egymás közötti kommunikáció ne zavarja ezt a csatornát, mi a 12-es csatornán beszéltünk egymással, amíg Gábor az autónkban egy másik rádión folyamatosan figyelte a 10-es csatornát.
Az egymással szembe menő forgalom biztonságát növeli, ha az ember néha bemondja a pozícióját a 10-es csatornán, mert ezzel csökkenthető a balesetveszély, ami a dombtetőkön adódik abból, hogy nem látjuk egymást, sőt lendületből “lendülünk át” a dombtetőkön.

Emellett a Witjira Nemzeti Park területén, a homokdűnés szakaszokon a dűne zászló használata is kötelező. A szabály szerint a fényvisszaverő, figyelemfelhívó zászlónak legalább 3,5 m magasan kell lengenie az út felett. Mielőtt elindultunk a dűnék közé, mi is felszereltük a zászlóinkat. Ez már előre felbukkan a dombtetőkön, és még idejében van idő megállni mindkét autónak, ha az ember előtt a dombtetőn egy ilyen, egyszer csak felbukkan. Az összes track egyetlen keréknyom szélességű, így hát nincs igazán más lehetőség ilyenkor, valakinek vissza kell tolatnia. A rádió segítségével való ”előre jelzést” segíti, hogy az ösvények mellett nagyjából öt kilométerenként egy fa oszlopocska van elhelyezve, rajta a track kódjával (FRN – French Line, RIG – Rig Road stb.) és egy szám, a kilométer szelvény száma. Ennek segítségével, körülbelül mindenki tudja, hogy hol jár, ha erről rádión egymás között, vagy vészhelyzet esetén a mentő egységek felé, műholdas telefonon kell segítséget kérni. (Természetesen, a mai GPS korban ez kevésbé fontos, bár ha azok felmondják a szolgálatot, akkor ez a régi “analóg” rendszer aranyat ér.)

Dalhousie Springs után először is tettünk egy kitérőt Spring Creek Delta vidékére.
Ez valóban úgy néz ki a felette lévő kilátó pontról mint egy igazi folyó delta. A sivatag kellős közepén a forrásrendszer vize óriási delta torkolat-szerűen behálózza a területet és egy óriási vizes, lápos, mocsaras területen összegyűlik. Innen a víz tulajdonképpen elpárolog, elszivárog, mert a terület lefolyástalan. Ez a nagy területű zöld medence üdítő és egyben meglepő változatosság a sivatagi tájban.

Ahogyan haladtunk tovább egy ilyen vízfolyáson is átkeltünk. Jól látszott, hogy a nagy ritkán idáig elérő csapadék, ezeket a vízfolyásokat is néha felduzzasztja, ám most csak a sok kicsapódott só látszott a kevés víz mellett a mederben.

Kisvártatva elértünk egy figyelmeztető táblát, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a következő 370 km-en “semmi jóra” ne számítsunk, (amint a kezdő kép is mutatja). De ez ránk nem vonatkozott, mert mi a leghosszabb úton mentünk, úgyhogy innen még vagy 550 km volt nekünk hátra. Talán mert nekünk semmi sem elég!  :o)

Lassan a folyó delta után megjelentek az első dűnék. Amint azt korábban említettem, nyugatról keletre haladtunk, és így mi a legkisebb dűnék felől kezdtük az utunkat. Ezek többnyire nem is voltak magasabbak 3-5 méternél és inkább hosszú lankák voltak, mint hagyományos értelembe vett dűnék.

Egy jó 60 km-es autózás után értük el a Purni Bore “forrást”. Már amennyire egy kutató fúrás nyomán keletkezett vízfeltörést ennek lehet nevezni. Mielőtt a hely történetét elmesélném, itt az idő, hogy egy pár szót ejtsünk arról, hogyan is keletkeztek ezek a track-ek, (nevezzük őket utaknak?) itt a kontinens közepén.

A helyzet az, hogy az első sivatagi átkelés sem volt teljesen öncélú. Egy francia petróleum konzorcium a 60-as évek elején szerzett lehetőséget arra, hogy a területen olaj és földgáz után kutasson. A French Line is innen kapta a nevét, majd a többi, ösvény is lassan “kiépült”. Mire a franciák felhagytak, a nem túl jövedelmező kitermeléssel, addigra már négyzetrács szerű ösvény-rendszer maradt hátra utánuk.

A Purni Bore is egy ilyen kutatás nyomát őrzi. Itt tudniillik egy 1880 m mély kutató fúrásnál forróvizes forrásra leltek, amit akkor annak rendje és módja szerint le is zártak. Aztán ez lassan szivárogni kezdett, egészen odáig, amíg egy napon, harminc évvel később, a kormányzat úgy döntött, hogy az akkorra már a Dalhousie forrásrendszert is fenyegető (napi 2,5 millió liter vízveszteségnek) megálljt parancsol. Ekkor véglegesen lefedték a forrást. Ám hagytak egy kevés kontrollált szivárgást, ami képes fenntartani a korábbi, itt kialakult mocsaras élőhelyet. Ez az itt megtelepült – szinte oázisszerű – élővilág fennmaradását biztosítja. A tó körül sok állat és növény telepedett meg. Ide gyűlnek gyakran az elvadult tevék és szamarak késő ősei is.

Mi nem találkoztunk velük, csak egy teve csontvázát találtuk itt, és egy – a hazai kisállat-kereskedésekből ismert – zebrapinty csapatot. No, meg egy 5 autóból álló csoporttal is találkoztunk, akik éppen keletről nyugat felé haladva szelték át a sivatagot. A Nemzeti Park gondos kezelését is jól mutatja, hogy nem csak egy WC, de egy zuhany [sic!] is volt itt a turista közönség számára.

Amikor aztán tovább indultunk, találkoztunk a helyi erők első képviselőjével is, egy dingóval. Itt már messze a Dog Fence (a déli birka tartó területeket elválasztó dingo kerítés) felett vagyunk, tehát itt bármikor láthatjuk őket. A kerítésről még később lesz szó.

Gondos kezek persze itt is ügyelnek arra, hogy a szabályos közlekedés minden feltétele biztosított legyen, úgyhogy itt a semmi közepén sikerült ezt a magányos közlekedési jelzést lencsevégre kapni.

Kisvártatva elértük, azt a pontot, ahol a French Line-ról dél felé elkanyarodik a Rig Road. Ezzel elhagytuk a “járt” és “zsúfolt” főutat, és nekiindultunk a terveink szerinti kerülő utunknak.

Először a Rig Road-on haladtunk, most éppen dél-keleti irányba, majd a “sarkon” újra kelet felé fordultunk. Abban bíztunk, hogy még megtaláljuk a nyomait annak, hogy itt valamilyen olaj és földgáz bányászat folyt valaha, ha nem is túl sokáig. Néhány helyszínt, még kis kerülőket téve is, GPS koordináták alapján próbáltunk megtalálni, de legfeljebb lapos, nyílt placcokat találtunk, bár ezek többségét is már visszahódított a természet.

Kétségtelen, hogy ez a táj nem volt összemérhető egy magashegyi tájjal, de aki szereti ezt a semmihez sem mérhető magány és szabadság érzést, annak ez a látvány a paradicsom. Még akkor is, ha nincs az ember teljesen egyedül, valamit mégis visszaad a nagy felfedezések élményéből.

Az út mellett egy-egy emlékkő, egykori civilizált élet nyomai lelhetők fel. Néha, ha figyelmesen halad az ember, mindenféle mókás szerzettel lehet találkozni, mint ezzel a kis, valószínűtlen hosszúságú farokkal rendelkező kis gyíkkal. Kifejezetten jó, hogy ennyire lassan tudunk haladni, mert így van idő egy kis szemlélődésre, megállásra, fényképezgetésre. Végül a táborhelyünket, még naplemente előtt egy széles, dűnék közötti lapályon vertük fel.

Eddig a felszerelés kifogástalanul működött, a hűtőnk a javítás után kitűnően bírta a megpróbáltatásokat. Egy-két helyen már érezni lehetett, hogy dolgozik az autó a felhajtásoknál, sőt már egyszer-kétszer neki kellett futni másodszorra is, hogy átjussunk a dűnéken. De minden nagyszerűen ment és a csapat is nagyszerűen összeforrott eddigre. Már nagyon flottul ment a sátorverés, “konyha sátor” állítás, vacsora és reggeli készítés, táborbontás. Tiszta veterán csapat benyomását keltettük. Reménykedtünk, hogy minden így megy majd végig.

• Simpson