Korán keltünk, és a roadhouse-ban reggeliztünk egyet. Az autókat itt újra tele tankoltuk. Már itt is borsosabb volt az ára az üzemanyagnak, mint eddig bárhol, de ez később jó döntésnek bizonyult, mert mindent felülmúló ár várt bennünket Mount Dare-ben.

Mount Dare felé közeledve először elértük a Nemzeti Park határát.

Ahogyan közeledünk egyre mélyebben a sivatag felé nehéz elhinni, hogy ebben a végtelenül száraz időszakban is lehet virágos növényt találni. Ha azonban az ember figyelmesen néz körül, nagy ritkán lehet mégis ilyet látni.

Őszintén szólva, már nem jártunk messze a Simpson szélétől. A terv az volt, hogy olyan közel a sivatag peremétől töltjük fel utoljára az autókat, amilyen közel csak lehetséges, mert a lehető leghosszabb úton készültünk átszelni a sivatagot. Kata és Peti autója kisebb tankkal rendelkezik, ezért autónként 40 liter tartalék üzemanyagot is magunkkal vittünk. Én úgy számoltam, hogy elméletileg nem kell majd a saját 40 literemet felhasználnom, de természetesen nem volt közvetlen tapasztalatom, csak az olvasmányaimra hagyatkozhattam. Korábban is nagyon sok ezer kilométert tettem meg az Outback-ben utazva, de a homokon való lassú haladásra, ilyen hosszban, nem volt tapasztalatom korábban. Ez a 40 liter biztonságérzetet adott és azt is, hogyha véletlenül valahol szivárgás is keletkezik, a kannákat az autóra lehet “kötni” közvetlenül, és el lehet ballagni így valameddig, ha nagyon szükséges lenne.

Mount Dare sokkal közelebb fekszik Dalhousie Springs-hez, – a Sivatagi út kezdetéhez, – úgyhogy ezért úgy döntöttünk, hogy még ha némi kitérőt is jelent, felmegyünk odáig, és ott maximálisan újra mindent feltankolunk. Így biztos volt, hogy a lehetséges legrövidebb távolság lesz két tankolás között. A következő hely, ahol üzemanyagot tudunk majd vételezni, Birdsville, a sivatag másik oldalán.

Nem töltöttem fel a kannákat Oodnadatta-ban, mert úgy gondoltam, hogy nem cipelem feleslegesen, ha nem muszáj. Ez annak tükrében, hogy mennyibe került az üzemanyag aztán Mount Dare-ben, nem volt túl jó ötlet – de azért túléltük. Sheryl Crow, valamit megérezhetett! :o)

Még nem jártam Mount Dare-ben, de nem tagadom, hogy egy kicsit csalódott voltam, már ami a feelinget illeti. Délután volt, mire odaértünk. A helynek várakozáson alatti a külalakja. Egy nagyobbacska bádog sufni az egész, és belül sem hozza a megszokott Outback roadhouse feelinget. Konyha zárva, és a személyzet sem volt olyan, mint amilyenek ezek a helyek szoktak lenni. De tk. mindegy, ide tényleg csak az üzemanyagért tértünk be.

Egy igazi Outback arc volt a kút őrzője – ez legalább emlékezetes maradt. Végül is, egy jégkrémmel ajándékoztuk meg magunkat. Az utolsóval, egy időre!

Az időjárás tulajdonképpen ilyenkor itt még – nevezzük úgy – késő nyári. Nappal még eléri a 28-30 fokot, hogy aztán az éjszakák hűvösek legyenek, lévén nincsen felhőtakaró. A hűtőink jó szolgálatot tettek. Legalább is ameddig működtek.

A mi hűtőnk vezetéke sajnos feladta a harcot, így aztán már estig nem volt már hűtésünk. Este aztán – tekintettel a kitűnő karbantartó felszerelésünkre – a csatlakozó fejét levágtuk a vezetékről (valahol itt tűnt úgy, hogy kontakthibát okozó törés van a kábelen), és egy direkt kötést csináltunk rá, amivel aztán az egész további utat átvészeltük. Az autó akkumulátora (a kettő közül az egyik) hajtja a hűtőt, így az megy éjjel-nappal. Nem kell aggódni azért, hogy aztán az autó nem indul, mert ha véletlenül az akkumulátor kritikusan alacsony feszültségig merül, akkor a hűtőt egy automatikus szolenoid kapcsoló lekapcsolja. De tekintve a két “harckocsi akkumulátort“, ez inkább csak több napi, töltés nélküli használat esetén következik be.

Az utunk tovább aztán Dalhousie Springs-ig viszonylag eseménytelenül telt, különös tekintettel arra, hogy a táj változatossága sem volt valami rendkívüli.

Szerencsék volt, mert a kis artézi tó melletti Nemzeti Park által fenntartott kempingben még éppen találtunk olyan helyet, ahol ketten is be tudtunk állni. Meglepően “zsúfolt” volt a kis kemping, sok autó és legénysége töltötte itt az éjszakát. A hely itt már ingyenes, a szolgáltatásokkal együtt. Persze ez azért nem pontos, mert ahhoz, hogy itt lehessünk egy 106 dolláros 365 napig érvényes belépőt kellett vennünk, ami a sivatagi nemzeti parkokba érvényes mindenhová. Ez egy kempingben 4-5 éjszakára lenne elég, úgyhogy, ha azt tekintjük, hogy ez a Nemzeti Parkok fenntartásához járul hozzá, akkor a dolog tk. teljesen rendben van.

A hely azért nevezetes, mert itt tör a felszínre a legnagyobb artézi forrás, illetve tk. forrás rendszer.
Az összesen 8 forráshoz kis tó rendszer csatlakozik, amikben ritka csigák rákok és halak is élnek. A hely fontosságát tovább fokozza, hogy vannak olyan csiga és halfajok, amik itt fordulnak csak élő, sehol máshol a Földön. [sic!] A források összesen mintegy 17500 liter vizet hoznak a felszínre másodpercenként és a víz hőfoka állandó 38-43 fok közötti. Az egyik kis tóban még fürödni is szabad. Annyira meleg a vize, hogy a nyárnak azon a részén, amikor a Nemzeti Park nyitva még, illetve már, a hőség miatt napközben tilos fürdeni. A szervezet ilyenkor annyira túlmelegedhet, hogy hiába jön ki az ember a vízből, a magas levegő hőmérséklet miatt nem tudja magát hűteni, és hipertermia léphet fel. Minket ez a vész nem fenyegetett, csak a naplementei szúnyograjzás, úgyhogy ezt a fürdőzést, másnap reggelre halasztottuk.

Kicsit kétkedve olvassa az ember, hogy valaha volt olyan vállalkozó szellem, aki itt szeretett volna gazdálkodásba kezdeni és mezőgazdasági tevékenységgel kísérletezett. Ennek emlékei még itt vannak, mint az emberi vállalkozó szellem (vagy hülyeség – ez fakultatív) örök mementója!

Még utoljára kiélveztük a meleg-vizes zuhany előnyeit, pár napig most majd nem látunk ilyet. Marad a vödrös és a H2NO-s megoldás. A ‘H2NO’ egy gigantikus méretű nedves törlő, amivel egy törölközőszerűen lehet tisztálkodni, csak a folyamat kissé fordított. A száraz (és izzadt) testet lehet vele enyhén nedvesre törölni. A benne lévő csoda anyagok aztán (többnyire) megtisztítják az ember bőrét. A dolog egész jól működik, az evezésnél is hasznos volt, főleg a nagyon hideg napokon, amikor a vödrös fürdés nem volt egy elérhető opció.

Másnap reggel aztán napkeltekor megmártóztunk. Ekkor már nem okoztak gondot a szúnyogok és még a légyinvázió is csak alap fokon indult be, bár így sem lehetett már a hálóink nélkül meglenni.
Erről most már ideje néhány szót szólni, úgyhogy a holnapi bejegyzést ezzel kezdem.

Ma kihagyhatatlan a Napi-zene!

Sheryl Crow 2008-ban azt énekelte, kicsit időutazós nótájában, hogy mára elfogy az üzemanyag, némiképpen ellentmondásosan,  ‘kis csúsztatással’ így:  “Way back in the year of 2017 […] Gasoline will be free!” Nos, ezt nem annyira sikerült elkapni. Nem, hogy nincs ingyen, de itt úgy tűnt, mintha tényleg az utolsó hordót vennénk meg!

Napi Zene: Sharyl Crow – Gasoline

• napi-zene
• Simpson