Az éjszakát Coward Springs-ben töltöttük, a régi vasútállomás helyén kialakított Kempingben. Az infrastruktúra korlátozott, viszont hihetetlen érzékkel, a tájba illően építette meg a hely mai tulajdonosa. Mindent, amit egy vasúti pályaudvaron és a vasútvonal mentén meg lehet találni felhasznált az építés során.

Hasznosult talpfa, régi falburkolat, távíró oszlop alkatrész, kerámia szigetelő és minden, ami csak lehetséges volt. Ezzel aztán az egész példamutatóan tájba illő. Sikerült összefutni a tulajdonossal is (minden becsületkasszás, – úgyhogy hiába voltam már itt korábban kétszer is, most találkoztunk először).

Beszámolt róla, hogy már pont egy esztendeje, hogy egyetlen egy csepp eső sem esett errefelé. Úgyhogy már nagyon várták a tél közeledtét.

A gyors reggeli után az első utunk a Blanche-cup/The Bubbler természetes termál kúpok-hoz vezetett. Ez innentől csak 15 perc autózásra van. A hely egy természetvédelmi területen fekszik, ahol a termálvíz a felszínre tör több helyen, és a lehűlő vízben oldott anyagok lerakódásai nagyobbacska dombokat hoztak létre.

Egyesek már nem működnek, mások ma is aktívak. Sajnos egy részük halálát az – akár sok száz km-re lévő – bányák és olajkutak okozták, mivel az artézi medence vízzáró rétegét itt ott megsértve a nyomás esett, ezzel csökkentve a természetes források vízhozamát.

A működőkhöz kiépített boardwalk (a Sztaki-szótár sétánynak fordítja – de ez nem az!) vezet, ezzel is biztosítva a kúpok sértetlenségét. A domb tetőn parányi tavakból bugyog fel a víz (és némi gáz is), hogy aztán a kígyózó kis patakocska, a csont száraz területen, egy kis enyhülést hozzon néhány növény számára. A kis patakok aztán sós mocsarakba futnak, ahol a víz elpárolog elszivárog.

A következő helyszín a következő vasúti megálló, a Beresford Railway Siding volt, szintén az út (és egykori vasút) mellett.

Ha az ember felmászik a helyi vízlágyító tetejére, (ami szemmel láthatólag szebb időket is megért már) akkor jól látszik, hogy milyen helyeket varázsolt oázissá egy egy ilyen forrás, vagy itt jelen esetben a fúrással feltört édesvíz.

Nem sokkal később aztán elértül William Creek-et. A hely tulajdonképpen ma főleg turisztikai szempontból jelentős, (persze erről azért érdemes megkérdezni a környékbeli farmokon élőket is!) bár komoly hírneve volt korábban. A helység lélekszámát (12 fő) a roadhouse és a kempinget üzemeltető személyzet adja. Ettől a helytől nem messze van Anna Creek, itt üzemelt valamikor a legendás pásztorkodó, vállalkozó, Sidney Kidman legnagyobb farm-ja. Akkor ez nagyobb volt, mint a mai Belgium területe. Mára a farm mérete 24.000 km² -re zsugorodott, ami még mindig akkora, mint fél Szlovákia.

Ezeknek az Outback roadhouse-oknak sajátos folklórja van, érdemes csak egy szempillantást tenni a fotókra. Élőben, időtlen-időkig el lehet bogarászni a néha száz évnél is öregebb “emlékek” között.

Természetesen nemzetünk is képviseltette magát itt.

A roadhouse-szal szemben kis emlékpark őrzi a környék históriáját, többek között azt is, hogy valamikor, innen nem messze, (nem atom) rakéta kísérleteket folytattak, az Isten háta mögötti pusztákban.

Ahogyan egyre mélyebben hatoltunk az Outback belseje felé az úton nem csak az itt is jelen lévő road train-ekkel lehet találkozni, hanem dolgos kezekkel is, akik éppen az út karbantartásán dolgoztak. Akkor kezdődött a karbantartási szezon és a tél végéig tart majd, hogy aztán egy év múlva újra kezdjék az sziszifuszi munkát.

És persze olyan gépek is vannak amik számára az ide vezető út volt az utolsó. Senki nem vállalja innen a roncsok elszállítását, így aztán örök emlékként őrzik régi utazások emlékét.

Még egy megállót tettünk, ahhoz az 1892-ben épített vasúti hídhoz, ami egészen 2014-ig a leghosszabb vasúti híd volt Dél-Ausztráliában. Az Algebuckina híd egészen 1981-ig működött, ameddig az új vasútvonal meg nem nyílt. Az építését az kényszerítette ki, hogy addigra a vasutat rendszeresen elmosta a ma alatta fekvő (időszakos) vízfolyás, aminek medrében a felszínen vezették el az eredeti vonalat. Meglepő módon 1974-ben még így is annyira magasra emelkedett az akkori ár, hogy majdnem elérte a vasúti pálya szintjét. Ma a híd a Nemzeti Műemléki listán szerepel.

Estére aztán elértük (a tábla szerint) Ausztrália legforróbb, és legszárazabb városát, a semmihez sem hasonlítható Oodnadatta-t.

Oodnadatta volt egykor a vasút végállomása észak felé, és ezért nagyon fontos szerepet töltött be az ausztrál Outback történetében.

A hely legfontosabb intézménye a legendás Pink Roadhouse.
A helyet Adam Plate és felesége alapította, amikor itt ragadtak a 70-es évek közepén – talán kicsit csavargó életmódjuk fonalát követve. Először egy kis szervizt, majd egy kis büfét alapítottak a helyiek számára. Akkor a hely védjegye még egy gigantikus méretű Rolling Stones (kinyújtott nyelv) logo volt. Közben létrehoztak egy ingyenkonyhát is a helyi Aboriginal közösség gyerekei számára, – ahogyan a Roadhouse weblapja elmeséli – azért, hogy a a helyi kocsmából hazatérni nem akarók gyerekeit etesse. Időközben a vállalkozás egyre bővült és a történet szerint akkor váltott a “cég” a rózsaszín profilra, amikor Coober Pedy-ben egy nagyobb festék adag rossz színezése megnyitotta az utat egy nagyszabású roadhouse felújítás előtt. Lévén Adam nem volt válogatós, a sonderangebote megteremtette a hely új arculatát és megszületett a legendás Pink Roadhouse.

Adam és felesége Lynnie sokat dolgozott és küzdött azért, hogy ez a mindentől távoli közösség, és a környék, (de általában az egész Outback közösség) új, megbecsültebb helyzetbe kerüljön a kormányzat és döntéshozók szemében. Maga rengeteg közösségi munkát fektetett be és szervezett, hogy a helyet jobbá és élhetőbbé tegye az itteniek számára. Repülőteret épített, hogy az orvosi ellátás elérhetővé legyen, szabadtéri mozit épített a közösségnek, üzemeltette a postát, a kis közértet, a kis kempinget, és persze mindig kéznél volt, ha szükség volt rá. 2002-ben találkoztam magam is vele, amikor az autónkat javított meg, kis szervizében. Itt élt egészen 2012-es haláláig.

Óriási szerencsével éppen akkor jártam ott legutóbb, amikor Lynnie éppen eladta már a Roadhouse-t és Melbourne-be készülődött költözni. Még épp egy hete volt hátra itt, 40 év után. Egy pár szóban megemlékeztünk “közös emlékeinkről”, aztán elváltunk egymástól, most már örökre.

Most már elmondhatom, hogy az utóbbi 16 évben itt megállt az idő, még akkor is, ha Adam mindent megpróbált, amit csak tudott a kormányzatoknál elérni. Talán ez vezette őt arra, hogy fennen hirdesse:

A teve egy ló, amit egy bizottság hozott létre!

Estére aztán a roadhouse kempingjébe húztuk meg magunkat, és élveztük az infrastruktúra minden előnyét, beleértve a zuhanyt is.

• Simpson