Utazás

BÚCSÚ A BITUMENTŐL – MÁSODIK NAP

By
on
2018 december 28.

Másnap reggel úgy éreztük, hogy az a minimum, hogy egy kávéházi ‘nagykomplettel’ ajándékozzuk meg magunkat az előző napi megpróbáltatások után, úgyhogy egy meleg reggelit költöttünk el. Ez egy olyan helyen, mint Port Augusta, vasárnap korán reggel nem egyszerű, mert a helyi lakosság soraiban törpe minoritás az a réteg, aki ilyen úri huncutságokra adja a fejét. Valamikor jelentősebb ipar volt itt, de sajnos az elégtelen intézkedések miatt, a jelentős aboriginal lakosság mellé, most felsorakozott a szépszámú munkanélküli közösség is, aki meg igazán dolgozni szeretett volna, az vagy betöltötte a megmaradt munkahelyeket, vagy elvándorolt. Egy szó, mint száz, Port Augusta nem a világ közepe, és itt még a turizmus is csak gyenge lábakon áll, mivel itt helyben túl sok látnivaló nincs, inkább csak átutazó forgalom. Ezen a helyen ágazik el az út és vezet innen tovább északra, Darwin felé, vagy nyugatnak, Perth felé.

Kétségtelen, hogy nem voltunk túlságosan nagy nyomás alatt, mert még két hét volt hátra az utazásból, úgyhogy úgy reggeliztünk, mint a ‘nyugdíjas club’. Aztán végül csak nekiindultunk, és elhagytuk a várost, a Darwin felé vezető Stuart Highway-en.

Úton észak felé

Az út a nevét a kontinenst elsőként sikeresen átszelő Charles McDuall Stuart-ról kapta. A highway mai napig, néhány szakaszon követi az első expedíció útvonalát. A következő város, ahol megálltunk, Roxbie Downs, a bányászváros. Az út odáig elég eseménytelen volt. Az egyetlen érdekesség, ahogyan két nagyobb lépésben felmásztunk a kontinense közepét képező fennsíkra.

Road Train és van ennél még hosszabb is

Ahogyan elindultunk észak felé a forgalom rohamosan csökkent és többnyire inkább csak “road train”-ekkel találkoztunk, amit csupán a méreteik okán nem fordítanék kamion-ra. A hosszú egyenes utakon gyakran két három (néha négy) trailert is maguk után húznak ezek a nyergesvontatók, és – nevüknek megfelelően – kisebb vonatszerű mérettel rendelkeznek.

Azért mi is ott vagyunk a képen!

Előzni is ésszel kell őket, mert egy ilyen előzés, bizony hosszabb időt vesz igénybe, tehát érdemes jól belátható szakaszt választani erre. Persze ezzel nincs túl sok baj, az út csak akkor kanyarodik, amikor már nagyon muszáj valami miatt.

Mint említettem volt: Csak ha muszáj!

A második napi célunk az volt, hogy Coward Spring-ig elérjünk, ami már az Oodnadatta Track mentén fekszik.

Fiatal bányászváros – de rend van mindenhol

Roxbie Downs-ban utoljára még (relatíve olcsón) teletankoltuk az autókat, aztán egy rövid pihenő és ebéd után elindultunk a tovább észak felé.

A város története – rézbe vésve

A bányákig – Olympic Dam-ig – még aszfalt út vezet, ám ott végkép búcsút intettünk a civilizáció ezen áldásának, és majd 2000 km-ig aztán nem is nagyon láttunk aszfalt utat egyáltalán. Csak egy pár száz méter aszfaltozás volt közben Oodnadatta főutcáján.

Vége az aszfaltnak – a “lefagyott” táblával. Jól látszik a piros jelzés

Amikor elhagytuk a bányák területét és észak-kelet felé fordultunk a Borefield Track-en, az út kezdetén egy útviszonyokat és lezárásokat mutató tábla van elhelyezve. Ez azt mutatta, hogy az Oodnadatta Track előttünk álló szakasza valahol le van zárva, tehát nem tudjuk elérni William Creek-et. Ezek rádió hullámokon távirányított táblák, tehát elméletileg napra kész információ áll a táblán. Azt tudtuk, hogy kicsit korábban a területen nagy esőzés haladt át, (az első tél eleji északra csúszott hidegfront), de, hogy ez mekkora károkat hagyott hátra, vagy mit árasztott el nem tudtuk., Illetve ez nem pontos, mert még indulás előtt én ellenőriztem az útviszonyokat, de ott mindent rendben lévőnek találtam. Tanácstalanok voltunk, mert lehet, hogy közben valami történt itt fent? Végül sikerült egy kis térerőt (a bánya miatt) elkapni és a útviszonyokat nyilvántartó lap zöld jelzést mutatott. Talán csak a tábla “fagyott le” vagy még nem vette az adást? Mindenesetre örültünk, hogy így van, mert ha Marree felé körbe kellett volna mennünk, az egy napi kerülőt jelentett volna, vissza Port Augusta-n keresztül, ami ekkorra már több mint 250 km-re volt a hátunk mögött.

Az első nyomás csökkentés – egyelőre csak komfort fokozás (és egy kicsit a gumik védelme) érdekében

Egy szó, mint száz, egy gyors keréknyomás állítás után nekiindultunk az útnak, hogy még estig elérjük Coward Springs-et. A kerék levegőjének állítása nem csak a kerekek védelmét, de az utazás komfortját is egy kicsit emeli.

Az elővigyázatosság indokolt volt

Az út ilyenkor a nyár végén annyira keresztbordásra “kopik”, hogy gyakran rázkódik az egész autó. Főleg, ha nem sikerül tartani rajta az “optimális” sebességet, amivel a kerekek “dombtetőről-dombtetőre” ugranak, és egy kicsit ez csökkenti a kocsiszekrény rázkódását és persze a lengéscsillapítók igénybevételét is. Sajnos ezeknek a barázdáknak (vö.: corrugation) képződése az olyan utakon, ahol 8-10 km-nél gyorsabban közlekednek az autók, ott elkerülhetetlen.

Kisvártatva, mintegy 120 km után, elértük az Odnadatta Track-et, és észak-nyugati irányba indultunk tovább. Az út közvetlenül a Lake Eyre (Eyre-tó) mellett halad el, úgyhogy egy rövid megállót iktattunk be itt, ahol jó kilátás nyílik a tóra.

Kilátás a Lake Eyre déli medencéjére

A tó a világ egyik legnagyobb sós tava, ám évszázadonként 2-3-szor feltelik teljesen és olyankor vitorlás regattát és evezős versenyeket is tartanak itt. Az óriási tó természetesen néhány évenként részlegesen feltöltődik (főleg az észak-keleti medencéi, amikor a kontinens keleti területein eső jelentős esőzések csapadéka elégséges, hogy feltöltse az idáig futó folyó medreket. Ezeket majd érinteni is fogjuk, a sivatagi utunk végén.

Az első találkozás a régi vasúttal – Curdimurka

Az Oodnadatta Track nem magányosan fut észak felé. Követi az egykori vasút vonalát is. Ez a vasútvonal kötötte össze Adelaide-et kezdetben Oodnadatta-ig, majd kicsit később már Alice Springs-ig. Ez az eredeti vasúti nyomvonal sok helyen időszakos patakok, folyók, és tó medreken haladt keresztül, ahol az áradások időnként (akár hónapokra is) használhatatlanná tettek szakaszokat, és így a vasúti forgalom megbízhatatlan volt. Ezért aztán a vasutat a Stuart Highway mellé terelték el és a régi vasútvonal és annak minden infrastruktúrája pusztulásnak indult.

A távolba kígyózó vágányok – jobbra a képen egy vízlágyító, a gőzvasút korából

Őszintén szólva valami különös vonzalmat éreztem mindig is az efajta ‘pusztulás’ iránt. Ha az ember ott áll, a mára szó szerint kígyózó vágányokon, a vasúti jelzések mellet, és látja a végtelenbe futó távíró oszlopok sorát, valami különös időutazás érzet szállja meg az embert. Hallani véli a gőzmozdonyok távoli füttyét, a szél halk susogását, az acél síneken sok kilométerre elhallatszó monoton kattogást, ahogyan az “eheti vonat” közeledik. Kevés dolog van, ami annyira hirdeti az ember legyőzhetetlenségét, mint az, hogy ezekre az Isten háta mögötti, “élhetetlen” helyeken is életteret, civilizációt hozott magával. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést. Már vagy jó fél tucatszor megfordultam ezeken a helyeken, amikor utazásaim során a vasutat követve autóztam egy aktuális kaland felé, de soha nem hagytam ki a lehetőséget, hogy megálljak ezeken a helyeken.

Az állomás-főnök

Ezekre az állomásokra azért is nagy szükség volt, mert a gőzmozdonyoknak vízre volt szüksége, és ezeken a helyeken a Nagy Artézi Medence vize részben természetesen, részben fúrással a felszínre volt hozható. Az egyetlen probléma volt, hogy nagyon magas az oldott ásványi anyag tartalma a víznek ezért vízlágyítókra volt szükség mindenhol. Ezek mai napig ott állnak az állomásokon, régmúlt idők emlékeiként.

Curdimurka mh.

Curdimurka volt az első ilyen állomás amit meglátogattunk. Itt egyébként minden esztendőben egyszer bált tartanak (a Curdimurka Outback Ball-t) ami 1986-óta, ezres tömegű látogatót vonz. Nyilván a bál szabadtéri, mert az épület kicsit szűkösnek tűnik ehhez. Rendszerint minden ilyen régi kis állomásnak saját “baráti köre” van akik, évente egyszer-kétszer összejöveteleket szerveznek, állagfenntartást végeznek ezeken a helyeken. Természetesen csak annyit, ami nem rongálja a semmivel sem pótolható lepusztultsági érzést!

Coward Springs – egykori vasúti megálló, ma kemping

A gyakori megállásaink miatt napszálltakor értük el Coward Springs-et, ami szintén egy régi állomás helye. Ma kis kemping üzemel a helyén, a vasúti melléképületben egy házaspár lakik és tartja fent a helyet.

A kis meleg vizű medence, amit a Nagy Artézi medence meleg vize táplál

A kempinghez kis medence is tartozik, amit a feltörő artézi víz táplál. Ezt este már a szúnyogok miatt nem látogattunk meg.

TAGS
Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő

Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English