Utazás

A KANYARIG ÉS AZON TÚL – 46-49. NAP

By
on
2018 január 6.

Az új év első, egy-két napja kísértetiesen hasonló volt a karácsonyi napokhoz. Úgy tűnik, mintha az istenek is szabadnaposak lennének ilyenkor. Szilveszter este még nagy szélben állítottam fel a sátrat, aztán másnap reggel mintha kicserélték volna az időjárást, csak nagyon ritkán támadt fel a szél, akkor is csak rövid időre. A hőmérséklet is csak 30 fok köré emelkedett a következő három napban, úgyhogy alapvetően kellemes evező idő volt. A tervem az volt, hogy még három napot evezek, 3-án este elérem Morgan-t, és ott tartok egy nap pihenőt. Ezt a tervemet az időjárás felülírta. Január 5-6-ára 41 és 45 fokot ígértek, így aztán úgy döntöttem, hogy nem itt, hanem Blanchtown-nál állok majd meg. Ez még egy nap evezésre volt onnan, bár már aznapra is (csak?) 35 fokot mondtak. A forrósággal rendre nagyon erős északi szelek is párosulnak, ami nekem tk. mostantól nem lenne rossz, de az ígért 50 km-es szél, és a 45 fok annyira nem számít evező időnek. No de lássuk az elejétől.

Az esztendő első napja, mint már említettem enyhe szeleket hozott, így nagyon kellemes körülmények között haladtam át a 3.sz. zsilipen, majd 13 km-rel később egy nevezetes pontján az utazásnak. Ez az a pont, ahol elértem a kétezredik leevezett kilométert. Kicsit már szégyenkezve írom le ezeket a “fordulópontokat”, mert talán már unalmasak. A fedélzeten viszont nagyon fontos szerepet töltenek be, mert mindig van egy következő elérhető cél. Természetesen, a végcél mindig ott van előttünk, de ezek a kis “ünnepek” fenntartják a harci szellemet, továbbsegítenek a mindennapokban.

Estére megint feltámadt a szél, oly annyira, hogy a sátrat, amit rendesen percek alatt tudok már felállítani, egy negyedórás harc árán tudtam csak lakható állapotba hozni. Aztán másnap reggelre minden újra elcsendesedett, és ismét enyhe szélben evezhettem, sőt mivel a folyó észak-nyugat felé tartott az enyhe dél-keleti szél még segített is egy kicsit.

 

Waikerie – “belváros”

A múltat is kellő tisztelettel kezelik itt

A közért bejárata is a dicső gőzhajós időket idézi

Nem mindenki rádió amatőr a faluban! A sugárzott (ingyen!) tévé csak így fogható, mindentől nagyon messze vagyunk.

Napközben tartottam egy kis pihenőt, és látogatást tettem Waikerie-ben. Nagyon szerethető kis városka a folyó mentén. A helység története 1894-ben kezdődött, mint egy decentralizációs kísérlet. Ekkor 281 ember érkezett szinte egyszerre a városka leendő helyére, az akorra már kitűzött telkekre, és a vállakozás elindult. Az esztendő végére a vállalkozó szellemű csapat már 3400 tő szőlőt, 7000 citrus fát és 6000 csonthéjas gyümölcsfát ültetett. Az egyre fokozódó vízigény aztán egyre nagyob problémát jelentett, míg végül, majd egy évtized és némi elvándorlás után megérkezett a kormányzati segítség. Egy nagyteljesítményű pumpát kapott a város, ami aztán hosszútávra biztosította a kellő mennyiségű vizet a környék gyümölcstermelőinek, akik közben egy szövetkezetet hoztak létre, ami a mai napig az egyik legnagyobb a világon.

 

A város megmentője, ma köztéri emlék

Volt itt már magasabban is a víz – ház a folyótól nem messze

Talán érdekes tudni, hogy Waikerie is azok közé a kis városkák közé tartozik, ahol egy érdekes kapitalista kísérlet folyt – a szocializmus megvalósításáért.
Történt, hogy a XIX. század végén jelentős válság sújtotta az akkori fejlett világot, amit az akkor még független gyarmatok gazdasága, talán még jobban megsínylett, mint a gazdasagilag erős államok világszerte. Egekbe szökött a munkanélküliség, állandóak voltak a munkás megmozdulások. Az akkori kormányzat azzal a tervvel állt elő, hogy – egyfajta Marxista megközelítéssel – kis faluközösségek szintjén, megvalósítanak valamilyen fajta (utópista)szocialista gazdaságot. A termelőeszközöket és az induló anyagszükségletet a kormányzat adta, és az infrastrukturális fejlesztés egy részét is elvégezte. Már amennyire az lehetséges volt. A szabályozórendszereket is kidolgozták és ezekre a közösségekre különös törvényeket alkottak. Sajnos a tervek csak kevés helyen működtek úgy egyáltalán, és a tizenegy így kialakított közösség, egy kivétellel csak nyomokban maradt fenn. Lyrup az egyetlen hely, ahol a közösségi vezetés még részben ma is megvan. A helyi közösség kezeli a földek tulajdonlását, és az infrastruktúrát az egész községben, beleértve az öntöző és ivóvíz hálózatot, és egyéb infrastrukturális elemeket. Ha – egykor mi mindannyian – a létező szocializmusnak nevezett káoszban nőttünk fel, akkor azt kell mondani, hogy ez itt a igazi ‘létező szocializmus’, már amennyi egyáltalán életképes lehet ebből. Azt kell mondani, hogy Marxnak igaza lett végül, mert a fenntartható szocialista gazdálkodás (ha kicsiben is), de mégiscsak a legfejlettebb kapitalista országok egyikében valósult meg, vagy legalábbis nyomokban.

A próbálkozás egyébként nem volt egyedi abban a korban, Kanadában, Új-Zélandon, és más ausztrál gyarmatokon is folytak ilyen kísérletek akkor. Természetesen az emberi kooperáció ilyen szinten képtelen volt működni, de nem múlt el nyom nélkül a dolog. A folyó mellett szinte minden községben kooperativ közösségek maradtak fenn. Gyümölcstermelési és értékesítési szövetkezetek, integrált termelő és értékesítő rendszerek jöttek létre, amik mai napig életképesen működnek.

 

“Piros az ég alja, aligha szél nem lesz!”

A következő esti táborhelyem kiválasztását segítette, hogy a 2.sz. zsilipet már nem tudtam elérni zárás előtt, tehát biztos volt, hogy felette kell töltenem az éjszakát. Vállaltam a kockázatot, és egészen másfél kilométerre megközelítettem a zsilipet. Ez persze mindig azt a veszélyt rejti magában, hogy lehetséges, hogy ha nem tálalok alkalmas helyet, akkor folyásiránynak ellen, visszafelé kell mennem, az első alkalmas helyig. Szerencsém volt, mert nem sokkal a zsilip előtt optimális helyet találtam.

 

A Kanyar

Másnap reggel velem nyitott a zsilip, majd már Morgan alatt ért az este. Időközben azonban elértem azt a pontot, ahol a folyó visszafordíthatatlanul irányt változtatott. Eddig néha egy kicsit északias, néha kicsit délies, de mindenképpen nyugati irányba folyt a folyó. Már az utóbbi napokba (a térképen is jól láthatóan) a folyó nagyon “szeretett volna” dél felé fordulni, de még a homokkő falak és dombok soha nem engedték, mindig nyugatias irányba kényszerítették őt tovább. Az Adelaide-i hegységlánc előtti homokkő dombok végül már elég erősnek bizonyultak arra, hogy a folyó sok év(száz)ezredes harc árán sem tudta azokat áttörni, és a folyás innentől már dél felé, a tenger felé fordult.

 

Az utolsó pillantás visszafelé, keletre

Emlékszem arra, amikor még az út legelején nézegettem a térképet, – és az engem és a táborhelyeimet követő térképen még csak egy pár apró sátor jelecske jelent meg, – mennyire messzinek tűnt ez a pont. Tudtam, hogy messze van a vége az utazasomnak, de azt az ember talán már valamennyire felmérte. Nehéz ezt szavakba önteni, de a Kanyar volt az a pont, amiről azt gondoltam, hogy nagyon messze van, és nem a végcél.

Minden ilyen vállalkozásban van egy pont, ami az utazás, a vállalkozás befejezhetőségét jelentő határt mutatja. Nekem, azt hiszem ez a Kanyar volt. Úgy éreztem, hogy ha ezt a nagyon messzi pontot majd elérem egyszer, akkor hirtelen elérhetővé válik a végcél is. Nos, valami ilyesmi történt meg velem itt. Különös volt bekanyarodni ezen a ponton. Érezni, hogy nincs több vizen ragyogó naplemente a hajó orra mögött, nincs több vakító aranyhíd, amitől az ember alig lát előre, úgy hat óra körüktől, megállásig. Nincs több végtelen meanderezés, a folyó határokat szabó völgyben folyik tovább.
Valami elkezdődött. Valami olyan érzés ez, amit talán Sturt is átélt, amikor vele is “megfordult” a folyó, és felébredt a remény, hogy nemsokára útjának végéhez érhet. (már amennyire szegényeknek ezzel véget ért az útja). Mennyivel könnyebb nekem, térképpel a kezemben, tudni, hogy innen még pontosan 322 km, és az utam a végéhez ér.

Különösek ezek a fordulók, ahol egyszercsak hihetővé válik a hihetetlen, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra közelebb jön a cél. Különös érzés volt az egész, amit nem nagyon lehet pontosan szavakba önteni, csak megélni lehet igazából. Nagyszerű, hogy most sikerült végül megélni mindezt. Tudom, hogy az utam még nem ért véget, tudom, hogy még mindig lesznek nehéz pillanatok, de valahogyan most a végtelen, hirtelen véges, az elérhetetlen, elérhető lett. Mostantól a hit a végcél elérésében, valamilyen egészen más szintre lépett.

 

 

 

 

Közben persze a sziklafalak terelgetik a folyót tovább. Lassan az omladozó lössz falakat, állékonyabb homokkő szirtek váltották fel, egyre magasabbak, és függőlegesebbek lettek.

 

A törvény írja elő – itt tréfásan nevelő jelleget öltött

A folyó mellett egy kis borászatnál megálltam pihenőre. Figyelemreméltó egészségnevelési kezdeményezésre lettem figyelmes a kijelölt dohányzóhelyen.

 

Fa ház

A folyó parton mindenféle kisebb-nagyobb épületek vannak. Ez volt a legjobb megoldás az elvehetetlen kilátás témában.

 

Nagyon színes a folyópart világa

A vízparton érdekes – úgy tűnik néha, hosszabb távra berendezkedett – utazók is vannak. Ő egy utazó címfestő, de készít komplett falakat is.

 

Reggeli kilátás a táborhelyemről – szemben szimbolista barátaim

Amint említettem az éjszakát Morgan alatt töltöttem, ott ahol még a “river shack”-ek sora (nevezzük őket folyóparti nyaralóházaknak) még nem ért véget az egyik oldalon. A másik oldalon a parttal párhuzamosan egy homokkő fal futott, előtte kb. 50-100 m széles lapályos terület, de csak egyetlen egy helyen volt annyira alacsony a part, hogy Charlotte-ot partra tudtam húzni, úgyhogy nem volt más választásom, mint a nyaralókkal szembeni oldalon sátrat verni, mivel már későre járt.

 

Valahogy így kezdődött

Ezeknek a shack-eknek a története a múlt század első feléig nyúlik vissza, amikor a nagy gazdasági világválság idején rengetegen vesztették el a munkájukat. Természetesen ezzel együtt legtöbben a lakhatási lehetőségtől is elestek, mert nem tudtak bérleti díjat fizetni. Erre volt a válasza a kormányzatnak, hogy törvényben biztosította mindenkinek, hogy a folyó mellet letelepedhet, és ott ‘nem állandó’ építményt építhet, lakhatási céllal. (Logikus döntés volt ez akkor. Szabad területek, öntözhető konyhakertek, tisztálkodási lehetőségek, tüzelési lehetőség váltak elérhetővé automatikusan.) Nos ekkor jelentek meg a folyóparton az első – többnyire – bádogházak, mert a használaton kívüli olajtartályok kitűnő építőanyagnak bizonyultak. Az idők változtak, a megélhetési körülmények is, de valahogyan a folyóparti ‘bungik’ csak nem tűntek el, sőt egyre fényesebbek és nagyobbak lettek. Mára aztán egyes helyeken már státusz-szimbólumnak is beillő kacsalábon forgó paloták épülnek az öreg épületek helyén.

 

Aztán ez lett a vége – csak nem itt tárolja a Tintoretto-ját emberünk?

Sajnos nem volt túl nagy szerencsém a státusz-szimbólum-tulajdonos “szomszédaimmal”. Jóval 10 óra előtt már nyugovóra tértem. Nagyon nagy szél volt, susogtak a fák meg a nádas körülöttem, úgyhogy gyorsan el is aludtam a természet hangjaira. Aztán 11:30-kor arra ébredtem, hogy az amúgy elcsendesedett szél hangjait messze túlordítva felhangzott a:

“We’re the proud of South Australia,
we’re the mighty Adelaide Crows.”*

az Adelaide Crows Football Club indulója – olyan hangerőn, hogy azt hittem egy rock koncerten ébredtem fel. És ha már beindult a buli, vagy egy 20 fős csapat vonította vele ugyanezt. Még lement utána egy fél nóta, amikor hirtelen minimálisra esett vissza a hangerő, – gondolom beóvott valamelyik szomszéd. Legutoljára 1:53-kor ébredtem fel újra a kiabálásra, aztán lassan csönd lett.

 

Most vagy ő van rossz helyen, vagy én

Amikor áteveztem Morgan-en, már akkor éreztem – itt valami nem stimmel! Ez volt utam alatt az első hely, ahol a partról senki (sic!) nem integetett vagy köszönt, és legfőképpen nem kérdezett semmit, pedig ilyen csudabogarat nem igen látni errefelé. Végig csillogó motorcsónakok, vízisí hegyek, flitteres fényezésű jet-boat-ok voltak kikötve. A sátorverés közben gondolkodtam, próbáltam rájönni, mi is lehet a baj. Talán én nézek ki már rendhagyóan rosszul, s ezért valamiféle viszolygást keltettem? Vagy csak túlságosan megzavartam az egymás hullámain kínlódó “szimbólum huszárokat”. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy hol van a gond.

Hirtelen és minden átmenet nélkül belecsöppentem a városi létbe. Persze nem a Morgan-i ‘kis’ városi létbe, hanem a ‘nagy’ városi létbe. Ezek az emberek az Adelide-i felsőből jönnek. A türkizkék metálflitteres jet-boat-ot meglovagló tömeg, az egymás nyakán nyomuló, nyakkendődíszes ebédszünetvadászok táborának avantgárdja. Amit itt látunk nem más, mint a karácsonyi karámnyítás alkalmából ránk öntött “szimbolázás”! (vö. Rejtő J.: Tizennégy karátos autó – egyébként, ha körülnézünk itt, az is meglesz valahol!) Gondolom az éjszakai üvöltés is ezen zsinórmérték mentén illesztendő a képbe.

Nagyon rossz volt, hogy így találkoztam először azzal a léttel újra, aminek sohasem voltam részese, de mint ahogyan a pokolban sem járt az ember, mégis mindenki kerülni igyekezik az oda szóló beutalót, ettől a létformától is ösztönösen irtóztam mindig. Ezek az élmények csak elmélyítik ezeket az érzéseket.

Aztán olyan korán igyekezetem felkelni, amennyire csak tudtam, hogy ne kelljen a vizisíelők társaságát élveznem, és kora délután érkeztem meg Blanchtown-ba, ahol a hőhullám elvonulta utánig maradok. Amikor átlépem az 1.sz. zsilip kapuját, a következő 275 km-en a folyó 1m-nél is kevesebbet esik. Túl sok segítségre már nem számíthatok a folyó sodrától!

 

*Mi vagyunk a Dél-Ausztrália büszkesége, mi vagyunk a Nagy Adelide-i Varjak!

TAGS

LEAVE A COMMENT

Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő



Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English