Utazás

SZÉL ELLEN – 50-54. NAP

By
on
2018 január 12.

IR-GAL-MAT-LAN szél van! Megtettem 2200 km-t, de még ennyit nem szenvedtem a széltől, mint ezen a szakaszon. Elméletileg többnyire magas nyomású ciklonok alatt hajózom, de valahogy a déli áramlat nem akar megállni, rendületlenül fúj. De lássuk az elejétől.
A hőhullám elvonult, és vasárnap reggel én is útra keltem. Az utolsó zsilip alatt már semmit nem remélhetek az áramlástól, gyakorlatilag olyan, mintha egy tavon eveznék. Természetesen van némi mozgás, de annyira jelentéktelen, hogy csak a szél befolyásolja a haladásomat. Nem is akárhogy. Az első nap 7 órányi harc árán sikerült 25 km-t haladnom. Ez annyira kevés, hogy minden idők legrosszabb átlagsebessége. Volt olyan, amikor azt vettem észre, hogy hiába evezek, csak arra elégséges mindez, hogy egyhelyben tartsam a hajót. Ezeken a helyeken meg is álltam addig, míg ezek a széllökések enyhültek, mert állni evezés nélkül is tudok.

A másnapi teljesítményem is csak azért volt egy kicsit jobb, mert egyrészt majd tíz órát eveztem, másrészt egy-két helyen tudtam a kanyarok egy részében szélárnyék félét találni.

 

Megállt az idő

Már a bank is bezárt

A hegytetőről jól látszik, hogy egy fennsíkba vágott utat a folyó

Indulás után nem sokkal elértem a Swan Reach nevezetű kis falucskát a folyó mentén. Sajnos itt is az elvándorlás okozza majd a helység halálát, pedig nagy időket is megért már a hely. Valamikor a környék juhászatainak volt központja, itt mosták a gyapjút, és bálázva a folyón továbbították. Talán majd a shack tulajdonosok megmentik még a helyet.

 

Időközben találkoztunk a folyó legnagyobb hajójával a Murray Princess-szel

Ugyanezen a napon értem el a Big Bend (Nagy Kanyar) nevű helyet, ami tk. egy óriási ‘S’ kanyar a folyóban. Az egész igazából arról szól, hogy a folyón itt a legmagasabbak a homokkő sziklafalak, és kétségtelenül a leglátványosabbak is. A fenti képsor képei ott készültek.

 

Nyitott szemmel mindenhol kincsre lelhet az ember! (Ott fent!)

A játékos elme(háborodott?) magaslatokba emelte a humort

Kreatívok mindenhol vannak, úgyhogy a Big Bend sem kerülhette el a sorsát. Saját rezidens kertitörpével rendelkezik. (Az angolul értő olvasóktól kérdezem: ez itt a Big Bend?)

 

A feltárások helye

 

 

Innen nem messze van egy fontos régészeti lelet helye. Történt, hogy egy kis szigeten, az akkori tulajdonos 1929-ben egy különös csontvázat tálalt egy kis barlangban. A régészek megérkezése után kiderült, hogy egy kb. 12 éves gyerek csontváza, és kb. 6000-7000 evésre becsülhető a kora. Ami ennél érdekesebb, hogy a csontváz kb. 500-800 évvel idősebb, mint az a dátum, amikorra a mai aboriginal törzsek megjelenése tehető. A gyermeket egyértelműen, az akkor még ‘negrito’-ként ismert, és a tasmaniai aboriginalokkal egy rasszba tartozónak sorolták be. Azt is tudni lehet, hogy ezt az apróbb termetű fajt gyakorlatilag kipusztították az új jövevények, mert azok megjelenésével az előbbiek nyom nélkül eltűntek. A kutatást vezető Tindale, ezt az kihalt emberi népcsoportot Tartanga-nak nevezte el, a megtalálás helye, a Tartanga sziget után. Amikor tovább vizsgálódott a környéken, egy másik érdekes helyszínt is felfedezett, ahol 6 m mélységig ásatott le, és az új jövevények történetének egész sor részletet tárta fel ennek segítségével. Mint egy képeskönyv lapjai, úgy feküdtek egymás felett a régészeti leletek. Ez a helyszín megnézhető. Az ásatás helyén természetesen emlékek nem találhatók, azokat múzeumban őrzik, de a falakon mindenhol az egykor itt éltek hátrahagyott motívumai és faragásai láthatók.

 

Kenu fa a vízparton

Ha az ember figyelmesen hajózik, és elég nagy szerencséje van, akkor a parton régi aboriginal ‘kenu fákat’ lehet találni. Sajnos a legtöbbje vagy nem a parton van, vagy már annyira öreg volt a fa, hogy a szél kárt tett bennük. A jellegzetes “sebhelyeket” a fák egy életen át őrzik, ott ahol a kérget vastag rétegben lehántották róluk. Kemény munka lehetett mindezt megtenni a pattintott kőkorszak szerszámaival!

Amikor a második nap estéjén felmerült, hogy ti. mikorra érek Murray Bridge-be, ami a legközelebbi pont otthonról, akkor úgy éreztem, hogy ha így haladok szombatnál előbb semmiképpen. Amint azt megneszeltem, valami meglepetés készül ott. Csak le ne késsem!

Aztán a harmadik napon sem sokat változott a helyzet a napi teljesítményem azért volt annyira jó, mert 11 órát eveztem, – illetve voltam kénytelen evezni, – mert nem találtam táborhelyet, ahol sátrat verhettem volna. Végül egy magántulajdonú földdarabkán töltöttem az éjszakát a tulaj kedvességének köszönhetően. Ő éppen befejezte ott a munkát egy barátjával, és már csak sörözgettek és beszélgettek, amikor megérkeztem. Először nem is gondoltam rá, hogy ott maradhatnék, csak egy kis tanácsot akartam kérni, hogy tudjam mennyit is kellene még mennem a következő alkalmas helyiig, lévén ők helybéliek. Őszintén szólva nem bántam, a kedves felajánlást, mert már nyolc óra volt, már éppen ment le a nap. Szerencsémre a naplemente előtt két órával elcsendesedett a szél, úgyhogy ezalatt a két óra alatt (meg a szállás keresés nyomása alatt), rádobtam egy nagyot a napi teljesítményre.
A sátor állítás után még vagy egy órát beszélgettünk. Megígértették velem, hogy a tengertől majd küldök egy képet. A beszélgetésben előkerült a másnapi lehetséges táborhely kérdése is, úgyhogy másnap este már biztosra mentem. Ismertek lejjebb egy pompás helyet, csak el kellett érnem valahogyan.

A teljesítményről annyit, hogy a GPS-en látom, hogy szél ellen sokszor még 3 km/h-t sem tudok haladni, azonban amikor elcsendesedik a szél, még mindig 6,5 km/h feletti tud lenni az átlag. Ha pedig hátszelet kapok, még mindig hetes átlag felett tudok haladni. Ennyit jelent, ha Aiolosz a kegyeibe fogad.

Még ennek a napnak a közepén értem el azt a helyet, ahol még a felkészülés időszakában egy három napos próbaútra indultunk Gáborral. Ettől a ponttól kezdve a folyó már nem ismeretlen többé. Lépten-nyomon már ismert helyekbe ütközöm. Így lesz ez majd egészen Murray Bridge alattig. Azon a környéken tartottam az egy napos edzéseket. Kicsit már otthon vagyok, ez már hazai pálya.

Végül is a negyedik napon szerencsém volt, mert hosszú idő után először relatíve csendes nap volt, vagy legalábbis kevesebb szelet kaptam. Ebbe a napba meg egy futó látogatás is belefért Mannum-ban.

 

Behajózás Mannum-ba, elől jobbra a Marion

Fő utca, természetesen Randell-ről elnevezve

Természetesen Charles Sturt járt itt először 1830-as expedíciója során. A következő egy Adelaide-ből indított expedíció volt, mostmár szárazföldön keresztül elérve itt a folyót, 1838 január 25-én. Innentől a fejlődés megállíthatatlan volt, már két évvel később település volt ezen a helyen. Randell 1852-ben kezdeti sikerein felbuzdulva hajóépítő műhelyt épített itt, ami még a huszadik században is működött, helyen ma is hajófelújító műhely működik. Mannum ma nagyon népszerű turisztikai szempontból, Adelaide-ből egy óra alatt elérhető. A városka egy érdekes, és szomorú rekord birtokosa is. Mind az első, mind a második világháborúban, ebben a városban volt a legnagyobb, az egy főre jutó veszteség aránya. Ezt a szomorú, de patriotikus tényt még egy dal is megénekli.

 

Ezen a helyen indult el a Murray hajózás története

Már említettem Randell nevét, akiről egy korábbi bejegyzésben is megemlékeztem. A város felett néhány kilométerrel, a Noa No landing-nek nevezett helyen, kis emlékmű van, csak a legbeavatottabbak tudjak hol is, egy nádas sarkában. Ez az a hely, ahol Randell a legendás Mary Ann-t építette, és vízre bocsátotta, ami aztán úttörője lett a gőzhajózásnak.

Az estére szerencsésen elértem az újdonsült ismerőseim által javasolt helyet. Kétségtelen, hogy minden várakozást felülmúlóan komfortos táborhely volt. Charlotte-ot könnyűszerrel partra tudtam húzni, homokos part, mellette kis laguna, diszkréten szeparálva az esti fürdéshez, különleges környezet. Mi kellhet még. Kicsit több volt itt a légy mint szerettem volna, de végülis nem nagy baj, kibírom. Őszintén szólva, ekkor már eléggé biztos voltam abban, hogy ez nem egy “egyéjszakás kaland” lesz, mert másnapra negyven fokot, és szeleket ígértek. Gondoltam itt maradok, és átvészelem itt az egy napos hőhullámot.

 

Nagyon jó táborhely volt

Ez így is történt. A táborhely egyetlen hátránya volt, hogy nem volt árnyék sehol. Maradjunk annál, hogy kicsit puritán élmény volt, de túléltem! Olyan őt óra körül nem túl erős, de újra hűvösebb délies szél indult el. Csak egy kis közjáték volt ez a mostani “hő roham”. A szél még éjszaka elcsendesedett. Éjszakára még esőt mondtak, meg reggelre szelet. Minő újdonság!

Nos, a szél megérkezett, nem is akárhogyan. Valamikor, úgy fél hét felé arra ébredtem, hogy – amennyire érzékeltem – a semmiből egyszercsak megremegett a sátor, és egy-két nagyobb széllökés jött, néhány másodperc eltéréssel. Aztán egyszercsak ismét megremegett a sátor, és csak a szerencsén múlott, hogy még időben fel tudtam ugrani, hogy megfogjam, kitámasszam a két berogyni készülő szél felőli sarkát. Aztán csak kucorogtam ott, és tartottam, tartottam a két sarkot. Pontosan nem tudom megítélni, hogy mennyi idő telt el, de egy idő után már úgy éreztem, hogy leszakad a karom. Próbáltam így-úgy a fejemmel is besegíteni, de akkor már látszott, hogy ez nem egy negyedórás történet lesz. Közben az eső is rázendített időnként. Szerencsém volt, mert a székemet a sátor ajtajától nem messze hagytam. Amikor egy-egy nagyon rövid időre egy kicsit kevésbé akarta mindenemet elvinni a szél, akkor több lépcsőben nagy nehezen – jórészt fél kézzel operálva – bejátszottam a széket a sátorba, és végül sikerült a szél felőli oldalra felállítani. Amikor végül már a támla támasztotta a sátor falát, beleültem és vártam az eredményt. Ám sajnos, ez még mindig nem volt elégséges megoldás. Ekkor támadt az ötletem, hogy mi lenne, ha a két evezővel valamilyen belső támasztó provizor szerkezetet kreálnék! Nos, elindítottam hát az akciót!
Miközben nyilván nem hagyhattam a széket magára, valahogyan be kellett hoznom a két evezőt. Ezek éjszakára rendesen a sátor egyik végében, a sátor és a sátor alatti vászon között töltik az éjszakát, hogy ne ázzanak feleslegesen. Nos, egyesével nemi kínlódás árán ezeket is kiszedtem a sátor alól, miközben a székkel próbáltam valamilyen módon fenntartani a támasztást.

 

Szél ellen! Nem tudom látszik-e, de már nagyon untam.

Amikor már minden alkatrész megvolt, akkor megépítettem a támaszokat a székben kényelembe helyzetem magam, és vártam a változást. Még annyi problémát meg kellett oldanom, hogy valamit felvegyek, vagy becsavarjam magamat valamibe, mert eddig még mindezt, egy szál gatyában hajtottam végre, márpedig erősen hűvös volt, hűvös szél fújt nagyon. Végül a hálózsákot választottam mint takarót, nagyon kényelmesen bevackoltam. Még szerencse, hogy így sikerült ez a kis akcióm, mert végül fél tizenegy volt, amikor egyszercsak – pontosan úgy ahogyan jött, – gyakorlatilag percek alatt az erős szélből szélcsendre váltott az idő. Már nagyon vártam, hogy így legyen, mert a sátorban csak vizem volt, és már kezdett kopogni a szemem, lévén nem tudtam innen elmozdulni reggel óta. (hogy most egyéb problémát már ne is említsek) Úgyhogy amikor meggyőződtem róla, hogy a viharos szelek (és egyébként a felhők is) elvonultak, futólépésben hagytam el a sátrat, majd ugyanezzel a lendülettel összepakoltam, magamhoz szólítottam egy falat – akkor már – ebédet, és elhagytam a táborhelyet. Nincs vita, a legkalandosabb nap valószínűleg ez lesz az utamon. (Remélem!)

 

Szél után, bontás előtt – sajnos az egyik sarok megsínylette a harcot

Végül is Isten ujja, hogy a hét elején szombatot mondtam a Murray Bridge-i megérkezésre, mert végül 5 óra körül érkeztem meg a város fölé kb. 4 km-rel, ahol aztán az éjszakát töltöttem. Biztos, ami biztos, ezekben az őrült szeles időkben innen talán majd be tudok futni szombat reggel 10 óra körülre!

TAGS
Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő



Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English