Szellem

TŰZ ÉS VÍZ

By
on
2017 december 27.

Kedves Olvasó!

Ez egy különös bejegyzés. Itt pihen már egy ideje a piszkozatok között, várva önmaga sorsára, vagy végzetére – ahogy tetszik. Amikorra a gondolatok összerendeződtek benne, már úgy éreztem túlságosan ünneprontó lenne, – a szó legszorosabb értelmében – mert már csak egy pár nap volt karácsonyig. Aztán most, hogy az ünnepeknek vége, közben már annyi minden történt, annyi idő telt el, hogy talán ezek a gondolatok, már nem is aktuálisak így. Akkor hát miért, hogy most mégis közzéteszem ezt az írást? Azt gondolom ez is egy stadiuma volt az utazásomnak, hát nem teljes a kép nélküle. Íme az eredeti írás. Emlék és emlékeztető egyszerre.

———

Őszintén szólva tudtam, hogy eljön majd a pillanat, de nem voltam biztos benne, hogy mikor is. Mindent figyelembe véve aztán tk. később következett be, mint azt vártam.
Nyilván, amikor elindultam az út végtelennek tűnt, de nem akkor volt nagyon nehéz. Tartottam tőle, hogy a gyaloglásból egy-két nap alatt elegem lesz, de őszintén szólva sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, és ha a lábam nem állított volna meg, akkor most nem lenne az a kis lyuk ott az utamban.

Emlékszem az evezés második napja volt a legnehezebb. Akkor hirtelen szembesültem a számokkal, a 2418 km-rel, és azzal, hogy az egy nap alatt megtett út hányszorosa is a teljes hossz. Valójában akkor nagyon alulbecsültem azt, hogy mennyit tudok egy nap alatt megtenni, és kellett néhány nap mire kiderült, hogy az első nap teljesítményéből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Aztán Albury óta többnyire sikerült tartani a tempót, így aztán minden sokkal biztatóbb a mindennapi evezések közben.

Persze még mindig bennem van a félelem, hogy hogyan tudok majd haladni a legvégső, szinte állóvizes szakaszon, de azt majd meglátjuk, oda még el is kell jutnom.

Mégis a mindennapok egyre inkább rutinszerűek lettek.
Reggel korai ébresztő, mert bizony a madarak korán kelnek! Megfigyelésem szerint, minél zajosabb egy madárfaj, annál korábban kel. Ez amolyan perverz tréfája lehet az evolúciónak. Kb. egy óra alatt aztán véget ér a lelkesedésük, és elcsöndesednek. Akkor még egy kis extra szundit megpróbálok benyomni, bár ha nagyon meleget ígérnek, akkor inkább felkelek időt nyerve a relatíve jó időben. Mindent összepakolok, és amikor már gyakorlatilag minden a hajóban van, még gyorsan reggelizek valamit.

Nem vagyok egy nagy evő így reggel korán. Az iskolaidő alatt kényszerítem magamra a reggelit korán, úgyhogy ott megszokhattam volna, de valahogyan ez máig nem működik jól. Aztán elindulok. A nagyon meleg napokon nem túl sok kedvem van enni napközben, inkább csak magamra erőltetek egy kis kaját, vagy valamilyen energia szeletet, csak hogy túléljem a napot. Néha, ha nagyon kivagyok, megállók egy fél órára pihegni a part mellett, de egy csomószor nem szállok ki, inkább csak a multifunkciós térdelő zsákomat rakom a fejem alá, és a cockpit ülésemen hátradőlve ejtőzöm egyet.

Aztán indul a délutáni műszak. Ahogyan lassul a folyó úgy lesz egyre több az evezés idő- és energiaszükséglete ahhoz, hogy tartani tudjam a napi 50+ km-t.
Aztán, amikor eljön a 6:30, akkor elkezdődik a sátorhely vadászat. Főleg az utóbbi szakaszon, ahol megmagasodott a partfal, kevés alkalmas hely van. Keresni kell a helyet, ahol Charlotte-ot partra tudom húzni. Ha sikerül alkalmas helyet találnom, akkor felverem a sátrat és bepakolók. Ha nagyon meleg nap volt egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy egyek valamit. Most, amikor egy kicsit hűvösebb idő volt, nagyon jókat ettem, még meleg kaját is csináltam. De korábban, a párás melegben gyakran csak beheveredtem a sátorba, és elszundiztam, úgy ahogy voltam. Rendre este 11 volt mire felébredtem, és akkor próbáltam magamra erőltetni valami vacsora-szerűséget, de néha még akkor sem ment. Ha jobb nap van, és egy kicsit kiülhetnékem lenne, a vigéckedésnek rendre a naplemente vet véget, mert a szúnyogok miatt nem lehet kint maradni. Ha lehet addigra mire jönnek, minden kinti dolgot próbálok elintézni, hogy már ne kelljen később kijönni, és a sátorba “verek tanyát” reggelig.

Annyira keveset ettem az indulás óta, hogy tk. én nem is értem, hogy miből eveztem el Albury és Barham között. Azon a szakaszon szinte nem ettem semmit. Félő, hogy túl sok “betárolt energia” volt rajtam! Ha hazatérek, azt hiszem némi reformot kell bevezetnem, még akkor is, ha nem voltam eddig sem eszelősen kövér, és nem vagyok súlyfelesleg mániás. Szemmel láthatólag sokkal kevesebb energia bevitelből is, sokkal több energia nyerhető vissza. Azt viszont nem értem, hogy akkor viszont miért nem voltam 100 kg. Bár őszintén szólva, az egész útból ez a legkevésbé fontos.

Rendszerint a pihenők közötti szakaszok 5. napja tájékán jelentkezik az a fajta fáradság, amikor ültő helyemben, evezés közben úgy érzem, hogy elalszom. Nagyon furcsa érzés, hogy miközben beidegzett mozdulatokkal húzom az evezőt, volt hogy az az érzésem volt, hogy egy-egy pillanatra elsötétült a kép, és egy töredék másodpercre elaludtam. Talán ezért is volt annyira kimerítő a Robinvale előtti szakasz, a maga 13 napos evezésével, és egy nap pihenőjével.

Valahogy most van az a pillanat, amikor a dolog fénye mintha megkopott volna. Egyre eseménytelenebbek lettek a napok, jó ideje a táj sem változik, és bár egy-két érdekesség talán még hátra van, de azért többnyire már “megtörténtek velem a dolgok”. Volt, ami kétszer is!

Éreztem, hogy lesz pillanat, amikor majd csak magam tudom saját magamat átsegíteni a mélyponton, amikor már csak a – még oly távoli – cél lesz az inspiráló erő. Tekintettel arra, – ahogyan azt a legelején is elmondtam, – nincs bennem semmilyen teljesítménykényszer, megmutatni vágyás, bizonyítási vágy, így ez azért viszonylag kevés inspiráció, még akkor is, ha semmi szín alatt nem szeretném befejezetlenül hagyni, amit elkezdtem. Keresem minden nap az inspirációt, és az, hogy még mindig itt vagyok a folyón azt mutatja, hogy egyelőre valahol mindig megtalálom. Ahogyan Titi bácsi tanított minket: “ez (is) fejben dől el”.

És persze itt van a csapat! Fehér-maci itt ül velem szemben a cockpit-ben. Jó hogy itt van! Mindig elmosolyodom, ha ránézek. “Kell egy csapat!”, – ‘s mi hárman egy csapat lettünk. Jó tartozni valahova, még annak is, akinek az Élet többnyire a magányt osztotta szerepként.

Vajon kitart majd ez a belső tűz? Az erő nem fogy el? És persze, a test nem adja-e fel? Ezt most még nem tudom. Megpróbálom fenntartani a lélek erejét, még ha a lelkesedés fogyóban is van. Vagy ez csak játék a szavakkal? Egyszerűen csak ki kell húzni az embernek magát? Őszintén szólva nem minden nap könnyű megtenni, de még Úton vagyok, még akkor is, ha a “borzongató érzéseknek vége”!

Napizene: B.B. King feat. Tracy Chapman – The Thrill is Gone (A borzongásnak vége)

TAGS
4 hozzászólás
  1. Válasz

    Talinguru

    2017 december 30.

    Már vártam ezt a bejegyzést 🙂 Szerintem ez (is) így van rendjén és egyáltalán nem lett volna ünneprontó, ha ezt korábban teszed közzé. Ettől lesz a dolog emberi és átélhető számunkra is, hiszen így vagy úgy mindannyiunk feltette már magában a kérdést: “és nem unja még?” Nos de. Van, amikor igen. Respect!

    • Válasz

      Thomas

      2018 január 2.

      Az is a történet része, hogy mikor került ide végül. Kicsit néha sodródás szerű minden! És hogy unom-e? Azt hiszen ez nem unalom, csak mintha a tűz nem lett volna ugyanaz. De milyen érdekes, hogy mire ezt írom, már megint van – ha tűz nem is, – de láng mindenképpen. A “mindennapjaim a történetem”!

  2. Válasz

    Titibá

    2018 január 2.

    Tényleg minden fejben dől el…..de megnyugtatlak, nálad már eldőlt!!! Megcsinálod!
    Nagyon büszke vagyok rád!!!! Tudom, hogy erősen farkas típus vagy, de ezt a magányt nagyon nehéz feldolgozni, ilyen hosszú időn keresztül. Kitartást a továbbiakhoz….virtuálisan várunk a célban!!!

    • Válasz

      Thomas

      2018 január 2.

      Ott találkozunk! Köszi mindent(!) Titi bácsi!

LEAVE A COMMENT

Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő



Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English