EVEZNI A STYX VÍZÉN – 36-39. NAP
Utazásom legelhagyatottabb szakaszának első része volt ez a négy nap. Erre térképek külön is felhívják a figyelmet, mert még vízvételi-hely sincs ezen a szakaszon. A viharok elmúltával elhagytam Mildura-t és a második nap reggelén meglátogatott Wentworth kivételével nem érintettem lakott helyet ebben a négy napban, ahogyan majd a további háromban sem. Ha a zsilipeken nem kellett volna átmennem, akkor élő emberrel sem beszéltem volna a továbbiakban, a hátra lévő időben. Ennél sajnos rosszabb volt, hogy az első nap még egészen humánus idő volt, de később egyre magasabbra szökött a higanyszál, és sajnos a szél is nagyon erős volt. Ez a négy nap úgy írja be magát az út történetébe, mint a szél és az én személyes harcomat. Az egész utam iránya alapvetően az uralkodó széliránynak ellenébe megy, – a folyásirány által diktáltan – tehát nem csodálkozhatom azon, hogy leginkább szembe szélben kell evezni. Ám a viharok most nem enyhülést hoztak, hanem erős szeleket, végeláthatatlan taktikai harcra kényszerítve. A négy nap alatt az egész amúgy is ingerszegény környezetben alig készítettem képeket. A táj mit sem változott, (ez mondjuk egy ideje már így van) úgyhogy emiatt nem maradsz le semmilyen vizuális élményről Kedves Olvasó.
Előzetes olvasmányaimból tudtam, hogy már nem járok nagyon messze a helytől, ahol végre a táj megváltozik, és ismét egy kicsit ingergazdagabb környezetben evezhetek.
Ez a szakasz már az Outback része minden tekintetben, legyen az a növényzet vagy állatvilág. Többnyire ezeket a területeket Nemzeti Parkká vagy Állami Erdővé nyilvánították, ezzel biztosítva az itteni ökológiai élettér fennmaradását. (és persze, mert ezek a területek végképp alkalmatlanok mezőgazdasági hasznosításra) Így aztán natív erdős területék között eveztem többnyire, csak néhol szakította meg a fák sorát egy-egy birkafarm, ahol a szikes talajon növögető kórókat rágják szegény birkák.

Háttérben a szaletli

Mindenhol ott vagyunk
Az első napi táborhelyemen egy pompás szaletlit rekkentett korábban valaki, ahova szemmel láthatóan visszajár a csapat. Mi, magyarok mindenhol ott vagyunk természetesen, így a beépített neoncsövek szerelvénye (ezt nyilván generátorral táplálják a táborozás során) megörökítette a készítő családok nevét, ‘s lám mi büszke magyarok itt is lajstromon vagyunk.

Kávészünet
Nem volt ez másként másnap sem, amikor a Wentworth-i helyi galériát és kávézót látogattam meg, ott ti. az egyik hölgy férje a magyar. Lám, “mint oldott kéve…”.

Átjáró a Darling folyó felé

Ahol minden folyó “összefut”. Balra a Darling, jobbra a Murray
A kis városka szintén a gyümölcstermelésnek és a folyamati hajózás beindulásának köszönhette születését. Valaha nem akármilyen csomópont volt itt. Ezen a helyen találkozik ugyanis a Murray-folyó, legnagyobb mellékfolyójával, a Darling folyóval. Itt van az a pont, ahol végül minden folyó egyesül, és ahol megoldódott a folyók rejtélye is végül.

A régi-új kikötői sor

A bíróság és rendőrség épülete ma is funkcionál

Akárcsak a posta
A Wentworth a Mildura-i önkormányzathoz tartozik. Példás rend van mindenhol. A folyóparti, egykori utcaképet nagy szigorral tartottak fent még akkor is, amikor magánház épült a kikötői sor, ipari jellegű frontjára. A régi épületek mind funkcionálnak, belül szépen felújítva.

Már egy ideje nézegettem ezeket a fehér foltokat a vízről…

…végül kiderült a titok. Ezek a lepkék raknak petét!

Együtt vacsorázunk

Éjszaka sem vagyok egyedül – a kis béka a fényre gyűlő bogarakat takarítja be
Miközben ebben a magányban utazom, szerencsére soha nem mondhatom, hogy egyedül vagyok. A táborhelyemet mindig benépesítik a helyi erők. Éjszakai és naplementei látogatók egész sorával osztom meg táborhelyeimet. Ausztrália állatvilágának 80%-a éjszakai állat, ezért nem meglepő, hogy állandó a mozgás, mocorgás, motozás, csúszás és mászás a sátor körül. És persze néha hörgés és fújás, morgás. Utóbbiak inkább oposszumok és koalák, előbbiek kenguruk, gyíkok, békák és ki tudja még hányféle szerzet.
Őszintén szólva már alig vártam az ötödik napot, mert már minden határon túli volt a monotónia, és a már a harcból is elégséges mennyiség jutott. Végül is, amikor elkezdtem az utazásomat, sokkal inkább a felfedezés és a Utazás élménye, és öröme miatt tettem, mintsem azért, hogy hihetetlen kalandok között legyőzzem a természet erőit. Itt az idő visszaterelni az utat az élmény gyűjtés és felfedezés vizére. Ha minden jól megy még néhány kanyar, és minden újra meg-, vagy talán visszaváltozik.

Vérzik a szív ezt látva. Megint 4 m mínusz!

Annál, amikor egy oldalon van nádas már csak az rosszabb, ha mindkettőn
A duzzasztógátak egymást követik, minden napra jutott egy. Amennyire közel vannak egymáshoz, annyira le is lassítják a folyást, szinte tavi körülmények között eveztem napokig. Ráadásul mindig fájdalmas látni, hogy a gátak révén, minden nap veszítek 3-4 méter esést a zsilipeléssel.

A zsilipeknél mindig ugyanaz a kép
Nagyon kevés mozgás van ezen a szakaszon, főleg a ma lakatlan, egykori farmok vidéke ez. Mostanra csak a legeltetés maradt meg. Egy-két földtulajdonosnak van csak a houseboat-ja a vízen, különben néptelen a folyó.

Ő szó szerint vette a dolgot. House. Boat.
Fázni, nem fáztam továbbra sem, néha az volt az érzésem, hogy a pokol melege már innen nem lehet túl messze, úgy tűnt, hogy volt, hogy a Styx vízén evezek.
Minden nehézség ellenére is még mindig a vízen vagyok. Néha azért ezen magam is meglepődöm. Ha stílszerű akarok maradni, egyelőre sem az időjárás, sem a folyó nem talált rá az “Achilles-sarkamra”.