MINDEN HATÁRON TÚL – 40-42. NAP
Ezen a három napon megtört a varázs, és mintha egyik pillanatról a másikra kegyeibe fogadott volna Poszeidon és Aiolosz, a természet erejét a szolgálatomra rendelték.
Amikor a Mildura elhagyása utáni ötödik nap reggelén felkeltem, ami már 24-e, azaz karácsony napja volt, kellemes, keleti szél fogadott. Mintha a hőmérséklet is egy parányival barátságosabb lett volna, úgy tűnt mintha – egyfajta karácsonyi ajándék-képpen – minden, a korábbival ellentétben a haladásomat szolgálta volna. Többnyire hátszélben evezhettem, ami persze a folyó meanderezése miatt néha szembe szél volt, de most az arány teljesen megfordult, és jóval több volt a jó szél, mint az akadályozó.
Ahogyan azt az előző bejegyzésben is írtam volt, már napok óta arra készültem, hogy végre elérem a pontot, ahol egyszeriben a “látott kép” végre megváltozik, és vele végre a hangulat is a hajó fedélzetén. Ha korábban a Styx vízéről beszéltem, akkor teljesen stílszerű, hogy ez a fordulópont a Devil’s elbow (azaz az Ördög könyöke) névre hallgat.

Emelkedik a horizont
Ahogyan haladtam Renmark felé, az első biztató jel az volt, hogy egyszer csak a horizont egyfajta dombok (vagy nevezzük őket hegyeknek) tetején kezdett véget érni. Már régóta, – nagyjából amióta Albury-t elhagytam, – alig láttam mást, mint lapályos vidéket, ahogyan a folyó átkígyózott a kontinens délkeleti részén. Mostantól azonban a folyó folyását újra és újra “akadályok” befolyásolják majd, ami nem jelent mást, minthogy végre látványosabb lesz a kilátás, és a mindennapi monotónia végre megtörik.

Közeledik az ‘Ördög könyöke’
Az első még csak néhány lössz domb volt, ám kisvártatva elértem a Devil’s elbow-t. Itt a folyó pontosan merőlegesen nekirohan egy nagy lösszfalnak, – már amennyire az itteni folyást, rohanásnak lehet nevezni. Egy nagyon éles töréssel itt nyugatnak fordult, hogy aztán ez még vagy három-négy alkalommal megismétlődjön Renmark-ig. (A diavetítés képei fent, mind ezeken a falakon születtek.)

Közeledik Renmark
Közben pedig lassan megjelentek újra a mezőgazdasági termelés jelei, újra pumpák, és ültetvények látszanak a parton.

Az első határon túl
Ha mindez mind nem lett volna elégséges, hogy egy kicsit emelje a karácsonyi hangulatot, akkor még valami történt “szent este”, ami aztán tényleg ünneplésre adott alkalmat. 24-én, 19:06-kor elértem a NSW – Dél-Ausztrália-i (SA) határt. Ezzel az utam egy szakasza megint lezárult (amint kiderül alább rövidesen: félig)

A 6.sz. zsilip, nélkülünk
Eddig minden napra jutott majdnem egy zsilip, és ez másnap sem volt másképpen. Azonban, az egész évben heti hét nap működő zsilipek karácsony napján, (itteni fogalmak szerint 25-én) zárva tartanak és nem működnek. Ez azt jelentette, hogy vagy elfogadom a helyzetet, hogy beszorultam két zsilip közé, mint ‘Ságvári a cukrászdába’, vagy…?
Nos volt egy másik megoldás is. Valamikor 25-én délután kettő óra felé értem el a 6.sz. zsilipet. Szokás szerint felsétáltam az üzemépülethez, de természetesen azt zárva találtam. Nem maradt más hátra, mint hogy gyalogosan, a felszerelést és a hajót átszállítva megkerüljem a zsilipet. Szerencsére a zsilip felett közvetlenül a terep optimális volt a kiszállásra és pakolásra, ti. nagyon alacsony és lapos volt a part. A zsilip alatt hasonlóan könnyű volt a beszállás, a hajók vízre rakását segítő rámpánál, így már csak a legegyszerűbb logisztikai megoldást kellet kitalálni.
A zsilipek mellet rendszerint két-három házban lakik a zsilipen dolgozó személyzet, és azok családja, vagy legalábbis az olyan szakaszokon, mint ez is volt, ahol a zsilipek a semmi kellős közepén, a pusztában üzemelnek. Így aztán megpróbáltam élő embert találni, hogy talán sikerül egy kis kocsit vagy valamilyen guruló szerkezetet kölcsönöznöm, ami megkönnyíti a “költözést”.

Csakazértis ÚTON
Szerencsére sikerült egy ilyen eszközre szert tenni, úgyhogy két fordulóban minden felszerelést, és egy harmadikban a hajót is sikerült átszállítanom, majd aztán újra vízre raknom.

A zsilipen túl, indulásra készen
Természetesen a művelet nem kis időveszteséggel járt, de mégsem annyival, mintha egy komplett fél napot vesztegettem volna el a várakozással. Sietségemnek több oka is volt. Egyrészt az, hogy ha tudom tartani a tempót, akkor 26-án napközben már Renmark-ban lehetek, ami jó hír volt, mert már erre a napra is majd 40 fokot jeleztek előre, de a következő háromra már megint egy többnapos hőhullám volt “beütemezve”. Másrészt a családom is azzal lepett meg, hogy 26-ától két napra Renmark-ba teszi át székhelyét, úgyhogy ott találkoztunk. Így aztán nem volt semmi szín alatt jó ötlet itt vesztegetni az időt.

Mostmár tényleg, minden határon túl
Még korábban ezen a napon, egy másik határt is átléptem. A Victoria – SA határt. Pontosan tudom, hogy a legszemfülesebbek már fel is tették a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy két különböző helyen van, a két határvonal kifutási pontja a folyóra, ha a SA határ a 141 hosszúsági fok mentén van? Logikusan, egy egyenesnek mind észak, mind dél felé egy pontból kellene elfutni a folyótól. Ha figyelmesen (kellő nagyításban) szemügyre vesszük Ausztrália térképet, akkor jól látszik, hogy bizony ez az egyenes, nem egy egyenes, hanem a folyónál egy “lépcső” van benne. Ennek történelmi, vagy talán inkább műszaki történeti okai vannak.
1839-ben egy haditengerészeti mérnök azt az utasítást kapta, hogy pontosan határozza meg a Glenelg folyó tengeri torkolatának földrajzi koordinátáit (ami nincs messze a mai Victoria – SA határtól), hogy majd később innen lehessen kitűzni a határ pontos helyét. A munkát a mai Melbourne helyéről kezdte el, és háromszögelési eljárással jutott el a megadott helyre. Sajnos mire ezt a munkát elvégezte, a hely pontos koordináta meghatározását már 2 mérföld és 4 lánc (chain), azaz 3.3 km hiba terhelte. A határvonal kitűzését ezután ebből a pontból kiindulva végezte el, és a tengerparton egy mészkőből kirakott óriási, északra mutató nyíl jelezte a két (egyébként későbbi) állam – határát. (Ekkor még nem létezett Victoria, mint önálló állam, tk. ekkor ez még NSW és SA határa volt.)
Később, 1847-ben kitűzték ettől a ponttól a folyóig vezető vonalat is. Akkor már kiderült, hogy pontatlanság van, de – az ezután még hosszú ideig tartó – államok közötti vita végén az eredeti, – tehát hibával terhelt – vonal maradt a folyótól délre a határ. Nos, ezért aztán a folyón evezve az “egy vonal”, két különböző helyen “metszi a folyót”. Azzal, hogy ezt a pontot elértem (vagy inkább ezeket), hivatalosan is Dél-Ausztráliá-ba érkeztem. Innen még 637 km a tenger.

Renmark-i befutó
Végül a 42. úton töltött nap kora délutánján megérkeztem Renmark-ba, az első Dél-Ausztrália-i városba az utam során. A két nap pihenő alatt, miközben megpróbáltam a hőség elől menekülni, utam legkülönlegesebb, ám előre eltervezett találkozása is megtörtént. Erről a Renmark-i ‘képeslapomban’ részletesen beszámolok majd.