Kis pihenőt tartottam Robinvale-ben, és ha már így alakult elmerültem egy kicsit a falucska életében.
A hely története 1847-ben kezdődött, amikor John és Mary Grant egy 15 mérföldes folyószakaszt vett birtokba, majd 1849-ben a Grant család egy 20 négyzetmérföldes területre nyújtott be bérleti igényt. Zöldség és gyümölcstermesztéssel kezdtek foglalkozni, és természetesen birkákat is tartottak, úgyhogy mire az első gőzhajók megérkeztek, már ők látták el itt őket friss áruval. A vállalkozás évtizedekig működött a következő generáció keze alatt is.

 

A rönkház aztán 1924-ben leégett, és ekkor – az akkorra 1 négyzetmérföld résztulajdont szerzett Herbert Cuttle egy házat épített a folyó partján, és egy várostervezővel lefektette a mai falu terveit. Még abban az évben aukción eladták a földeket és a falu életre kelt.
A község névadója a család Első Világháborúban elesett gyermeke, Robin Cuttle hadnagy neve után, Robinvale lett. Híd épült itt a folyó átszelésére, amit egészen 2006-ig használtak, amikor az új híd elkészült. A régi hidat úgy építették meg, hogy a vasút is áthaladhasson rajta, de végül a hídon túli szakasz soha nem készült el. (A bontás után az régi, emelhető tag műemlék lett, a címlap fotón jobbra a távolban látszik)
Az Első Világháború utáni időszakban a kormányzatnak azzal kellet szembenéznie, hogy rengetegen tértek haza úgy a háborúból, hogy nem volt munkájuk, tekintettel a válságos időszakra. Ez aztán tovább mélyült a 20-as évek közepére. Ráadásul rengeteg európai bevándorló is érkezett a háború sújtotta országokból. Ennek a problémának enyhítésére a földosztás látszott a legalkalmasabb megoldásnak, ráadásul így a feltöretlen, de mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket is hasznosítani lehetett. Alacsony áron, vagy bérlet mellett, rengeteg ilyen földet osztottak fel, főleg az öntözhető, folyó menti területeken. Ennek köszönhette Robinvale is a sikerét.
Az első generációs bevándorlók egy jó része kemény munkával, de eredményesen indította be itt a zöldség és gyümölcs-termesztést, aminek sikere ma is tart.
Időközben azonban a népesség összetétele jelentősen megváltozott. Ahogyan most végigsétálok az utcákon, úgy érzem magamat, mintha egy “kis Ázsiában” lennék. A 60-as évektől folyamatosan cserélődött a lakosság, és lassan az ázsiaiak vettek át a vezető szerepet, akik ugyanolyan körülmények közül érkeztek, mint a bevándorlók első hulláma. Forradalmak, háborúk, népirtások menekültjei élnek itt ma többnyire.

A falu egy európai testvérvároskával is rendelkezik. Az Első Világháborúban rengeteg ausztrál áldozata volt a Villers-Bretonneux-i ütközeteknek. Ott 11000 név áll a névtelen sírban eltemetett ausztrálok emlékművén. Ez az a hely egyébként, ahol a történelem első harckocsi ütközete folyt le, három angol és három német résztvevővel, 1918. április 24-én. Akkor a németek győztek, de rövidesen visszafoglalták a városkát az ausztrál erők. Ennek a hősies harcnak, és az áldozatok emlékének adózva a városka iskoláinak osztályaiban, az iskolatáblák felett ma is ez a felirat áll: “N’oublions jamais l’Australie” azaz, “Sose feledjük Ausztráliát!”

 

Sajnos egészen a közeli múltig Robinvale nem igazan örvendett nagy hírnek. Rengeteg probléma volt itt droggal, bandákba verődött csapatokkal, és sajnos az őslakosok integrációja sem igazán sikerült. Mára körülsétálva lehet látni, hogy az önkormányzat próbálja az élhetőséget előmozdítani. Utcaseprő autóval találkoztam, most épül az új emlékpark, az utcakép is relatíve friss. Tisztaság van mindenhol.

Azért még mindig egy hosszú lista van kiakasztva az orvosi rendelő frontján, hogy az orvos milyen gyógyszereket nem írhat fel szakorvosi vélemény nélkül. Nem értek igazán “ezen a nyelven”, de annyit észrevettem, hogy a listában jónéhány antidepresszáns és fájdalomcsillapító van, gondolom az opiát származékok miatt (is) a tiltólista. Külön felirat figyelmeztet, hogy az orvosi rendelő nem tolerál semmilyen erőszakos, agresszív viselkedést.

Sajnos az olasz delikát bezárt, ám a főutcán két ázsiai szupermarket [sic!] is működik, sajátos körülmények között.

Megpróbáltam a helyiekkel elegyedni egy kicsit. Mindenhol ahol megfordulok érdeklődőm milyen is az élet itt. Mostantól májusig itt óriási élet van. Most van a gyümölcs betakarítási szezon, hogy aztán majd júniusban két hónapra megálljon itt az élet.

 

Most a kemping házikóiban a vándorló betakarító idénymunkások hada lakik.
Közben érdekes impresszió, hogy rengeteg nagyon fényes autót látok itt, nyilván az ültetvények tulajdonosai utaznak benne. Amint megtudtam, a felvásárlások révén mára óriási birtokok alakultak ki, és a kis farmok lassan eltünedezőben vannak. A házak és melléképületek megvannak még, de gyakran üresen állnak, ahogyan a kézi betakarítás is eltűnőben van.

 

Tettem egy sétát itt, hogy meglátogassam a helyi nevezetességeket. A folyóparton egy sétány van kialakítva, kültéri edző kínpadok sorával. Közben itt-ott a hely történetét megidéző táblák mesélnek a múltról.

Itt található a déli félteke legnagyobb szélkereke is, ami korábban a község vízellátását biztosító pumpát üzemeltette. Ma műszaki emlék.

 

Az önkormányzat az Aboriginal közösség számára egy közösségi házat épített, vele a helyi gyógyfüvek füvészkertjét. Sajnos mára ennek sok nyoma nem maradt, valahogy hiányoznak a dolgos kezek. A folyóparton evezős klub működik, – a pubtulajdonos felesége szerint, aki szinten tag ott, – fontos eszköze a gyerekek összefogásának. A kis városka és a környező községek kis gazdasági-közösséget szerveztek, ami “saját fizetőeszközzel” is rendelkezik, ezzel elősegítve a helyi vállalkozások számára a helyben fogyasztást.

Nyilván nehéz pontos rálátást kapni az ilyen nagyvárostól távoli közösségek életére néhány itt töltött nap alatt, de ahogyan egyre több időt töltök el ilyen helyeken, és kifejezetten keresem az interakciót a helyiekkel, egyre pontosabb képem van az itteni életről. Kicsit nem várt, de nagyon hasznos hozadéka ez is az utazásomnak.

• 2500 and 50
• história
• kenu