UBORKA VAGY VÖDÖR – 28-31. NAP
Ahogyan már az egy ideje így van, ebben a négy napban sem vetett fel a sok izgalom. Az igazat megvallva számítottam arra, hogy lesznek szakaszok, ahol bizony túl sok változatosság nem lesz, de legalább az időjárás továbbra is optimális volt.
A 28. nap jelentős volt az út szempontjából. Korán reggel indultam és néhány kilométer megtétele után elértem a folyó közepére, azaz az utam feléhez. A folyó teljes hossza 2506 km, így a felezőpont 1253 fkm-nél van. Csak minden páros kilométert jelöl(ne) tábla, de sajnos rengeteg hiányzik. Szerencsére az 1254 fkm tábla megvolt, erről készítetten is egy képet, csupán a jegyzőkönyvek kedvéért.

Félúton, mi hárman
Aztán egy kilométerrel később egy kanyarban elértük a valódi felezőpontot. Természetesen az eseményt egy képen is megörökítettük.
A legénység sorai között már reggel dupla adag mézes kenyeret osztottam ki, (tekintettel a legénység összetételére) megünnepelendő az eseményt.
Késő délutánig kellett várni mire elértük az evezős szakasz felezőpontját is. 2418 fkm-nél kezdtem az evezést, így 1209 fkm a felezőpontja ennek.

A másik félúton
Itt már nem sztároltam megunkat újra, csak készítettem egy képet a helyszínről. Szomorúan konstatáltam, hogy semilyen félút jelölés nincs a folyón sehol. (ti. néha vitás a folyó teljes hossza) Jó lenne talán egyszer ezt a hiányt pótolni!
Este aztán betettem a hűtőbe azt a chinottót, amit még régről hurcoltam magammal ünnepi alkalomra.

Ahol a folyók találkoznak, jobbra a Murrumbidgee torkolata
Napközben még egy jelentős esemény történt 1242 fkm-nél elértem azt ahelyett, ahol a Murrumbidgee folyó beletorkollik a Murray folyóba, azaz azt a pontot, ahol Charles Sturt 1830. január 14-én először pillantotta meg a folyót. A folyó torkolata meglepően szerény méretű, ahhoz képest, hogy milyen vízhozama van.

Az 5-ös még egész jól látszik
A két folyó találkozása 596 mérföldre van Albury-tól, és még valamennyire látszanak is a régi mérföld-jelelés számai az öreg eucalyptus fán. Ugyanazon fán van egy cink lemez felszegelve, a fenti felirattal: ” William Willis Raft 1998 commemorates SME 14 Jan 1830″ Próbáltam kideríteni a lemez eredetét, de sajnos nem jártam túl sok sikerrel.
Amit tudok eddig: William Willis 1998-ban már halott volt. Willis tengerész volt. Az Ő nevét ismertem, és ott azt hittem, hogy járt itt. (Akkor még nem tudtam pontosan mikor is halt meg.) Több tutajos utazást is tett, többek között átszelte a Csendes-óceánt, Dél-Amerika és Amerikai-Szamoa között, egy papagáj és egy macska társaságában. (2200 mérfölddel hosszabb út volt ez, mint Thor Heyerdahl híres utazása!) Ám Willis 1968-ban eltűnt a tengeren. Úgy tűnik mintha valaki (talán Sturt útvonalát követve?) áthajózott volna itt egy tutajon (Willis előtt tisztelegve) 1998-ban. Még kutatom a történetet. Ami biztos: a dátum a táblán Sturt ideérkezésének napja.
Erre a napra elégséges esemény történt hát, nem volt reményem, hogy bármi izgalom is várna rám a következő két napban, amíg elérem Robinvale-t.
Másnap reggel nem sokkal indulás után egy erdős részen eveztem keresztül. Ahogyan mindig, megint csak jobbra-balra nézelődtem. Amikor pár napja tűzoltási műveletben vettem részt, úgy gondoltam nem kényszerít az élet arra, hogy ezt a történetet mégegyszer “eladjam”. Másképpen történt!

Megint füst – még a hajóból
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy újra füst száll fel, ám most közel sem volt olyan nehéz észrevenni. A tűz forrását nem láthattam, mert nagyon magas volt a partfal. Kicsit gyanús volt, hogy túl sűrű az erdő, hogy valaki ott táborozzon. Abban biztos voltam, hogy maximum egy kis sátor lehet ott, mert egy autónak, vagy egy lakókocsinak látszania kellett volna. Vagy talán megint egy elhagyott táborhely?

Ugyanaz már a parton
Amikor kikötöttem, és felmásztam láttam, hogy senki nincs ott, csak egy kidőlt égő fa. Emberi nyomokat nem láttam és ekkor tk. nem is volt idő mérlegelni, mert a fatörzs két helyen is lánggal égett, egyik helyen éppen elérni készültek a lángok a leveles lombkorona részt. Gondolom, a reggel feltámadt szél okozta, hogy feléledt a parázs, és lángra kapott a fa, ami ki tudja mióta izzott itt. Gyorsan végiggondoltam mit is tehetek a lángokkal.

Nem estem az átlag katasztrófa-turista hibájába – először eloltottam a lángokat, csak utána kezdtem fényképezni. Igen ám, de már csak ez a pici láng maradt! (Ott lent)
Nagyon nagy szerencsém volt, mert a fagyasztva-szárított, zacskós kajáim egy része, egy nagy műanyag vödörben érkezett, amit magammal hoztam a hajóútra. Praktikus tárolója most a zacskóknak, illetve mostmár a kenyér is ott lakik, ahogy fogy a minőségi vacsora. Gyorsan kiürítettem a vödröt, és egy pár fordulóval eloltottam a lángokat. Akkor kezdtem csak a fényképezgetést!

A vödör, ami kihúzott az uborkaszezon szorításából
Szerencsém volt! Rövid setálgatás árán találtam egy pontot ahonnan volt vészhívásnyi térerő. Hívtam a tűzoltókat, mivel már akkor láttam, hogy két helyen is izzik a fatörzs belsejének jó része, és egyébként is rengeteg izzó parázs volt mindenütt. Felvették az általam megadott adatokat. Adtam egy GPS koordinátat, ez volt a legpontosabb helymeghatározó, mert a semmi közepén voltam éppen.
Ezután elkezdtem végtelennek tűnő “harcomat” a parázzsal. Csak hordtam a vizet és “öntöztem”, mint a Kisvakond. 45 perccel később aztán már a gőz is elült mindenhol, csak a két farönk belseje izzott még mindig. Lévén addig semmi jele nem volt, hogy bármi segítséget remélhetek, elkezdtem nagy nehezen beloccsantgatni a vizet a törzs belsejébe. (tk. nem is tudom milyen szót használjak arra a veszködésre, amit ott csináltam)
Végül jónéhány fordulóval később úgy ítéltem meg, hogy ennél többet már nem tehetek, és tk. már biztos voltam, hogy a tűz nem indulhat újra. Gondoltam egy ebédet még elköltök itt, hátha addig érkezik valaki. Másfél órával az első hívásom után még semmi mozgás nyomát nem láttam vagy halottam, úgyhogy úgy gondoltam újra hívom a tűzoltókat. A néni biztosított, hogy már továbbadták a riasztást. Én elmondtam, hogy mit csináltam, és engedélyt kértem, hogy távozzak, amire engedélyt is kaptam. Hiszem, hogy a tűz már nem tudott kiújulni.

A kéreg jó része érintetlen, a belső lassan hamuvá izzott
Nem lehetek benne száz százalékig biztos, de nekem úgy tűnt, hogy a fa a napokkal korábbi esőzés és vihar közben villámcsapást szenvedhetett. Az Eucalyptus fajok pont azért annyira jók tűzifának, mert nagyon lassan, magas hőfokon, sokáig izzanak. A külső kéreg jószerivel tűzálló, ezért gyakori hogy a fa belül izzik, parázslik, de a külseje nem ég át. Ez tovább táplálja az elégtelen égést, izzást. Előző bejegyzésemben nem tettem szóvá, de talán a 26. napon egész délután esett az eső, és bár nálam nem volt vihar, de a távolból hallottam a dörgés hangját időnként. Talán akkor kezdődhetett a történet.

Charlotte közben türelmesen vár. Onnan lentről kellett a vizet felcipelni. Kéjes öröm!
Gyanúmat erősíti, hogy kb. tíz km-rel odébb egy hasonló, “élő” fát láttam megégve, a földre zuhanva a parton, azzal a különbséggel, hogy itt a környező erdő egy része is lángra kapott. Ide bizonyosan ki kellett jönni a fiúknak, mert különben leégett volna az egész környék.

Villámcsapás?

Itt azért oltani is kellett!
Kicsit Pelikán József-i utóérzettel hagytam el a helyszínt, de biztos vagyok benne, hogy már nem történt baj miután tovaeveztem.

Tájkép oltás után

Ami a fából állva maradt
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a kis közjáték megmentett a blogírási uborkaszezon végső eszközétől, és nem kellett a Királyi Család titkairól írnom.
Időközben egyéb társadalmilag hasznos tevékenységet is folytatunk. Főleg eső után meglepően sok méhecske van a víz felszínén, körbe-körbe zizegve próbálnak szabadulni tehetetlen, hanyatt helyzetükből, ahogyan a víz felülete rabságban tartja őket. Már vagy egy tucatnyit kimentettünk az út alatt. Ennek a projektnek Fehér-maci nagy támogatója, néha alig lehet lebeszélni róla, hogy visszaforduljunk. Én itt valamilyen érdekösszefonódást vélek szimatolni.

Potyautas
Tegnap azonban egy eddig nem látott áldozatot mentettünk ki a vízből. Ő is, mint a kimentettek általában a “konyha láda” tetején végezte.
Érdekes figyelni a kis méheket, ahogyan – amikor megérzik, hogy biztonságba kerültek – összekucorodnak és néhány percre teljes mozdulatlanságban pihennek egy kicsit. Aztán egy tetőtől-talpig pucolást tartanak, majd úgy tíz percre a kimentésük után szárnya kelnek.
Ennek a bogárnak az esetében azonban egy partra szállítást is be kellett vállalnunk, mert amikor ő is végzett a nagytakarítással, elkezdett mindefelé mászkálni a hajóban, félő volt, hogy visszaesik a vízbe, főleg, hogy olyan esetlenül mozgott. Végül aztán egy evezőre raktam őt, és azzal kitessékeltem a partra.
Néha hát potyautasaink is vannak.
Itt-ott azért egy-egy madár fotót is sikerül készíteni, többnyire csak a partról, a táborhelyeimen. Ezek a kis noisy minerek (Feketehomlokú mézmadár) zajos, vidám, néha kicsit bosszús hangulatú társaim a táborhelyeken.
Az eucalyptus fák virágainak fontos beporzói ők, cserébe a fák nektárral látják el a madarakat. Néha akár tizenötös, húszas csapatokba lepik el a fákat. A család sokáig együtt marad, rendszerint az előző évi feszekalj segíti a szülőket a következő csapat felnevelésében.
Nagyritkán a már lefűződésnek indult kanyarokban kis patakszerű “átvágást” lehet találni. Robinvale előtt volt egy ilyen.
Amikor bemerészkedtem, még nem tudtam, hogy félúton majd ez a látvány vár rám. De végül azért sikerült átjárót tálalni.

Az átjáró – kicsit gyalogos, de az!
Nem túl sok értelme volt a ki-beszállós macerának, de legalább valami kis változatosságot vitt az útba. Kicsit a boldog felső-szakasz emlékeket idézte fel bennem. Kicsit visszasírom azokat az izgalmas napokat.

Átjutottunk- elől már látszik a folyó
Végül a 30. napon egy rövid evezés után megérkeztem Robinvale-be. A kemping sarkánál tudtam kiszállni, úgyhogy most kézben fel tudtam mindent hozni. Az időjárás melegedésnek indult. Mindenképpen egy-két nap pihenőre van szükségem, mert őszintén szólva, egy kicsit le vagyok eresztve. Tizenhárom napja evezek, egy napi pihenővel, nyolc napja pedig megállás nélkül, úgyhogy rámfér egy kis pihenés. A majd két hét alatt, Echuca óta 600 km haladtam.
A meteorológusok melegedő időt jósolnak. Eredetileg azt terveztem, hogy szerda reggel újra útra kelek, de szerdára 42 fokot jósolnak. Ha ez így lesz, nem indulok el csak csütörtök reggel, mert addigra “visszahűl” az idő a harmincas tartományba. A bal kezem gyűrűs ujja fog a legjobban örülni a pihenőnek, mert egy pár napja valahogyan elkezdte rosszul tűrni a megpróbáltatásokat.
Nos meglátjuk, addig a pihenő alatt most néhány régi tartozásomat is megpróbálom törleszteni itt a blogon.
Talinguru
Na, végre ismét kalandos és olvasmányos a blog! Ezt várja el a szakvezetés. A pihenő napokért megbocsátunk de tartalom akkor is legyen. “Meg volt ígérve!”!
Thomas
Nyomom,nyomom,nyomom “majd bele szakadok”! Ezt Titi bácsinak kiemelten üzenem!
Egyébiránt meg: mégsem gyújthatjuk fel a “szalámis kenyereket”!
Titibá
“nem bántok én senkit, csak verem a habot” 🙂