Amint az az előző napi bejegyzésben megígértem, a történet még nem ért véget. Még a túra előtt, de már az evezős túrám után, amikor már a Simpson-ba vezető túrát készítettük elő, megfogalmazódott bennem egy ötlet, hogy kellene egy “logót” és vele együtt egy trikót is készíteni az utazásra. Ha másért nem, a csapat szellem erősítése érdekében.

Aztán annyira el voltunk havazva az indulás előtt, – mint azt az előkészítésről szóló bejegyzésben említettem, – hogy már egyszerűen nem maradt idő arra, hogy a tervet meg is valósítsam. Így aztán a megérkezés után, – akkor már azzal a tudattal, hogy valóban a két autó “valós mása” kerülhet a trikóra, – megrajzoltam az út hivatalos logóját és trikókat is elkészítettük. Erről sem az indulás előtt, sem az út során, nem szóltam Katának és Petinek egy szót sem. Egyrészt mert nem akartam lelőni a meglepetést, meg aztán az előzményeket tekintve nem voltam biztos benne, hogy sikerül majd időre megcsinálni.

Néhány héttel aztán a megérkezésünk után újra összejött a csapat. És szerencsém volt, sikerült nem csak a rajzot, de a trikót is elkészíteni, majd ünnepélyes keretek között át is nyújtani Katának és Petinek. Ennek örömére aztán egy képet is készítettünk a csapatról az egyenruhában.

A történetbe egy kis csavart is beleálmodtam. Azt gondoltam, hogy a dolog hitelessége érdekében néhány legyet is a trikókra ültetek, ezzel is emléket állítva csapatunk állandó útitársainak! Valahogyan így:

A meglepetés – azt hiszem – jól sikerült, amennyire tudom, azóta mindannyian nagy becsben őrizzük ezt az emléket is, és talán az út emlékeit is segít majd újra és újra felidézni.

Holnap kezdődik a visszatekintés. Maradjunk drótban!