Ezt a bejegyzést P. Janóbá-nak ajánlom, tiszteletem jeléül. Nem ismerek senkit, aki annyit tudna, és annyira szeretné a gőzgépeket és gőzhajókat, mint Ő. Ha tehetném, itt a helyszínen osztanám meg Vele az élményt.

 

Mint azt említettem, ez a város a gőzhajók mennyországa. És hogy miért is…

A város története természetesen nagyon messzire nyúlik vissza. Ezen a helyen találkozik két folyó, a Murray és a Campaspe, ami egyébként a hely névadója is. Echuca a helyi nyelv szerint a ‘vizek találkozásának helye’.

 

Az európai ember történelme itt 1850-ben kezdődött, amikor egy felszabadított fegyenc – nevezett James Maiden – egy kompot vásárolt és kezdett üzemeltetni itt, majd rövidesen egy sorstársa Henry Hopwood jelent meg ugyanitt, és sorra indította be vállalkozásait. Hopwood egyébként talán minden idők legsikeresebb ausztrál fegyence – vállalkozási értelemben.
Nagyon körültekintően választotta ki a helyet. Egyrészt a két folyó találkozása azt ígérte, hogy a környék vízellátását két vízgyűjtő terület is táplálja majd, másrészt ez a pont, ahol a Murray-folyó és Melbourne között a legkisebb a távolság.

 

 

Már egy év múlva a kialakult községet ‘Hopwood kompja’ néven ismerték mindenhol. Csak később nevezték át a helyet – az Aboriginal elnevezés után – Echuca-nak.

A gőzhajózás története itt 1853. szeptember 24-én kezdődött, amikor W.M. Randell a Mary Ann nevű gőzössel elérte a komp kikötőjét, Dél-Ausztráliából indulva útnak. Soha, senki előtte nem hajózott fel a folyón ennyire messze a torkolattól. Az 1870-es évekre Echuca Ausztrália legnagyobb szárazföldi kikötőjévé nőtte ki magát.

 

Addigra egy 400 m hosszú moló épült, hogy az egyre nagyobb hajóforgalmat ki lehessen szolgálni. A moló építését a Victoria-i Vasúttársaság kezdeményezte és vele együtt a Melbourne-Echuca vasúti összeköttetést is kiépítették.

 

1878-ban aztán a NSW-i Vasúttársaság hidat épített a folyó felett, ezzel a kikötőt észak felé is összekötve. Időközben a város a Murray-folyó legfontosabb hajóépítő bázisává is vált.
A kikötő fontos szerepet játszott abban, hogy a folyó melletti farmokról érkező gyapjú, valamint a Barmah környéki erdőségek keményfája Ausztrália szerte, és a tengeren túlra is eljuthatott. Évent 240 hajórakománnyi áru ment keresztül a kikötőn. A legjobb időkben nyolc fűrésztelep működött a városban.

 

 

 

A hajózást a folyó rendszertelen vízmozgása jelentősen befolyásolta. Echuca-ból elérhető volt mind a Darling, mind a Murrumbidge folyó, így ezeknek a folyóknak is fontos vasúti kapcsolatot jelentett. Az ingadozó vízállások miatt azonban előfordult, hogy hajók akár egy évre (sőt tovább is), a következő nagyobb áradásos időszakig, valamelyik kikötőben ragadták a mellékfolyók valamelyikén! A rendszertelen vízállásnak köszönhető az is, hogy ilyen magas, több platformos mólót építettek, hogy minden vízállás mellett folyhasson az átrakodás.

 

A város szerepének csökkenését komplex okok okozták. A 1890-es években válságperiódus alakult ki, miközben a vasút- és úthálózat folyamatosan bővült. A századfordulóra aztán a hanyatlás a gőzhajók korának végét hozta. A legutolsó gőzhajókat egészen 1957-ig még használták, akkor tértek át teljes egészében a közúti szállításra. Ez egyben a kikötő halálát is jelentette.
1974-ben indult újra az élet, amikor a turizmus fejlesztésének okán elindult a hajópark és a kikötő felújítása. Mára a város mozgatója lett az ‘iparág’.

 

A mólón sétálva találtam ezt a táblát. NSW és Victoria határát jelzi. A gyarmatok közötti eredeti megállapodás szerint a határt a victoria-i oldalon a Legnagyobb Víz vonalán jelölték ki. Rendszerint az ilyen vonalakat a folyás középvonalában határozzák meg, ám itt ez azért történt így, mert így csak egy gyarmat szabályai voltak irányadóak a hajózással kapcsolatban, lévén a victoria-i szabályok eltérték. (Persze a Dél-Ausztrália-i szakaszon minden megváltozott – ott megint más volt a szabályrendszer!) És akkor még nem is beszéltünk a gyarmatok közötti vámokról. Úgy látszik nem csak az USB szabvány az akadálya az egyetemes fejlődésnek. (l. még: ‘az emberiség monnyon le!’) A kikötőt viszont kettévágta a határ a jelölt helyen. Ez azért 1901-ig felvetett néhány technikai problémát.

Echuca ma a világ legnagyobb működő gőzhajó parkjával rendelkezik, beleértve az 1866-ban épült Adelaide-et is, ami a világ legöregebb, ma is működő, fa testű gőzhajója.

 

 

Az Adelaide nevű gőzöst nem a város, hanem egyenesen a királynő után nevezték el (IV. Vilmos király, porosz feleségének egyik neve volt ez), ami a hajó szerepét akarta volt szimbolizálni, mert korában, a legnagyobb teljesítményű volt minden hajó közül. A hajót a G.C. Grassey and Partners gyapjú kereskedelmi cég építtette az áruszállítás céljaira, de a feljegyzések szerint a hölgykoszorú is előszeretettel használta a hajót, az Echuca-i bevásárló utakhoz.

 

Később a hajó a fakitermelés rönk-továbbítási (itt köszönjük meg V. Béla hiánypótló okítását) szükségleteit segítette.
Általában négy uszályt tudott vontatni a gőzös. A szállítás metódusa az volt, hogy a rönköket az uszályok két oldalára rögzítették, úgy hogy azok a vízben ússzanak, tehát az uszály merülését jelentősen ne növeljék (a sekély vizek miatt).
Egészen 1957-ig dolgozott a hajó, majd ezután 21 évig szárazon volt. 1980-ben kezdték meg a restaurálását, majd 1985-ben a Wales-i Herceg jelenlétében bocsátották újra vízre.
Ma személyhajóként üzemel a folyón, mint turista látványosság. 49 utast szállíthat egyszerre. Különleges alkalmakkor egyik régi uszályával még tesz egy-egy bemutató utat is, mint teherszállító.

 

A város móló felőli része ma műemléki védettséget élvez. Jó látni, hogy finom építészeti érzékenységgel sikerült a kikötői ‘felfedező centrum’ épületét beintegrálni a régi épületek közé.

 

A város kikötői része nagyon népszerű turista célpont. Amint említettem, Melbourne-höz nem csak itt van legközelebb a folyó, de ez a pont egyben az új Ausztrália történetének egy nagyon fontos részét eleveníti meg. A város finom érzékkel ismerte fel és használta ki – és ami fontosabb talán: idejekorán -, hogy a történelem ilyetén képpen való, élő múzeum-szerű ‘megjelenítése’ jó portéka.

 

 

Mindenhol kisebb-nagyobb emléktáblák őrzik az első önkéntes csoportok és helyi vállalkozások neveit, akik úttörőként invesztálták munkájukat és anyagi erőforrásaikat a város és a közösség Jövőjébe. Természetesen kormányzati segítség is érkezik mára, de nagyon fontos volt, hogy helyben történjen valami, ami aztán már méltán számíthatott arra, hogy közpénzek is erősítsék a fejlesztéseket.

Echuca egyfajta fővárosa a folyónak. Utazásom vitathatatlan csúcspontja ez a hely. Lám, szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy kicsit talán kényszerpihenőn voltam itt. Néha “hangyányi dolgokon” múlnak a dolgok.

• 2500 and 50
• história