LEST WE FORGET
Pár napja történt.
Csak ültünk ott a vízparton Fehér-macival.
Mindjárt 11 óra 11 perc van. A 11 hónap 11. napja.
Percre pontosan most 99 éve ért véget a Nagy Háború, ahogyan még akkor hívták.
Remembrance Day van, a megemlékezés napja.
Egy percre megáll az élet, a rádiók is elhallgatnak erre az egy percre.
Mindannyian visszaemlékezünk azokra, akik majd’ 100 éve életüket adták egy értelmetlen háborúban.
Magyarországon többnyire nem is esik szó erről a nevezetes novemberi délelőttről, ami véget vetett végre az öldöklésnek.
Érdekes módon itt nem győzelmet ünnepelünk, hanem a veszteségre emlékezünk. Megemlékezünk azokról, akik a legnagyobb áldozattól sem riadtak vissza, és minden határon túl szolgáltak ‘egy ügyet’.
Magyarországon természetesen a nemzethalál tapad ehhez a naphoz. Mégis kár, hogy a Horthy-korszak revansizmusának és a bolsevisták kollektiv bűnösségi tébolyának ellenszele máig nem ült el, és nem ünnepelhetjük meg, vagy inkább emlékezhetünk meg halottainkról, felhangok és szóvirágok nélkül. Vagy ami ennél talán még rosszabb: sehogysem.
Ki az közülünk, akinek a családjában nincsen halott azokból az évekből. Mennyire itt az idő, hogy ne a politika által ránk erőltetett gyászok torait üljük, hanem végre a saját emlékeinket, gyászainkat éljük meg, és feltámadásainkra emlékezzünk.
Érdekes, hogy itt mennyire nem esik szó – szinte soha – győzelemről. Rendre az ember van a középpontban. Így van ez nem csak ezen a napon, de a másik hasonló ünnepen is, ANZAC day-en (ANZAC napon, április 26-án, egy másik értelmetlen öldöklés emléknapján), amikor megint csak nem győzelemeket vagy néha vereségeket (mint Vietnám) ünnepelünk, hanem az embert. Az embert akinek sár, álcaháló, vagy ami még rosszabb, koporsófedél takarja el az arcát.
Érdekes látni, hogyan képes egyesíteni a nemzetet a visszaemlékezés ereje. Milyen fontos kapocs, hogy itt sincs család veszteségek nélkül. Nem lenne itt az ideje, hogy végre meglássuk a háborúk mögött mi is az embert, és végre kezünkbe vegyük múltunk ‘jövőjét’?
Április 26-án az önálló Ausztrál-Új-Zélandi Haderők első világháborús bevetésének évfordulóján – miközben az elmúlt több mint 100 év áldozataira és hőseire emlékezünk -, maguktól az akkor történtektől, soha nem lehet elvonatkoztatni. Ezen a napon a Gallipoli-félszigeten (a Dardanelláknál) dobták partra az ANZAC erőket, hogy aztán 6 hónap utáni reménytelen, rengeteg áldozatot követelő állóháború végén, evakuálni kelljen az egész egységet – már ami még maradt belőle. Nyilván felmerül a kérdés, hogyan született ez a stratégiailag eleve halálra ítélt, hadászatilag teljesen megalapozatlan döntés, ami annyi értelmetlen áldozat árán sem ért el semmit.
1915 elejére kiderült, hogy a nyugati front, egy reménytelen állóháborúvá vált. Az akkori brit tengerészeti miniszter (az Admiralitás Első Lordja), minden áron egy második frontot akart nyitni a központi hatalmak ellen. Aztán egyszer rábökött a térképre, – valahol Törökországnál egy félszigetre, – és azt mondta: itt. Hiába volt minden, a nálánál tapasztaltabbak sem tudták meggyőzni őt a hadmozdulat értelmetlenségéről, és halva születettségéről.
A többit tudjuk. Szörnyű vérfürdő, teljesen eredménytelenül. A vereség oly annyira súlyos volt, hogy nem lehetett elkerülni a felelősségrevonást, és a Lord-ot félreállították. Ám milyen az élet. Később az illető elég fényes karriert futott be, és újra milliók élete felett rendelkezhetett. A félreállított minisztert Winston Churchill-nek hívták.
Mi lenne hát, ha végre magunk vennénk kezünkbe, és nem elmebetegekre bíznánk gyermekeink, unokáink jövőjét, vagy ami még rosszabb: életét.
Csak ültünk ott Fehér-macival, és elillant a perc.
Örökre. Nélkülük.
Lest we forget – Ne feledjük őket!
KataPapi
Tamás, ez szép megemlékezés volt…
Thomas
Köszönöm, hogy elolvastátok!
sylvia
Csatlakozom az elottem szolohoz. Szep.
Ez a bejegyzes nagyon jol tukrozi az itteni valosagot. A legkisebb faluban is ha jar az ember, mindig ledobbenunk az emlekmuveknel, hogy hanyan haltak meg olyan haborukban, amikhez (tegyuk a szivunkre a kezunket) annak a sok atlagembernek aztan tenyleg semmi koze nem volt.