A LEGHOSSZABB NAP – 14. NAP

Rendszerint a 13-ast szokás szerencsétlennek tartani. Én a 14-gyel jártam pórul.
Ahogyan terveztem, korán keltem fel, gyorsan mindent összepakoltam. Nem akartam vesztegetni az időt mert estére, már jön a változás. A szele már hajnalban megérkezett. Továbbra is észak-keleties szelek fújtak, ami az induláskor még háromnegyedes szél volt nekem. Ekkor még nádasok és kisebb szigetek között eveztem. Tk. azt hiszem, ezek el is rejtették előlem a valós helyzetet. Aztán ahogyan lassan kiértem a nyílt vízre, egyrészt a szél mintha tovább erősödött volna, másrészt a hullámzás is ezzel együtt egyre erősebb lett. A fenti képek még a védett szakaszon készültek. Kicsit később már szó sem lehetett fényképezésről. Nem sokkal azután ugyanis, egy végtelennek tűnő harc vette kezdetét a Mulwala tavon.

Egyrészt a tó teljesen más, mint a Hume Tározó volt. Sokkal sekélyebb, és ezáltal a kidőlt fák állandó akadályt jelentenek. Másrészt, a fiatalabb fák nem bírták annyira az időjárás kihívásait, és vízszintnél kettétörtek, – alacsony, felszíni vagy közvetlen felszín alatti csonkokat hagyva hátra. Többször is ráfutottam ezekre. Egyszer annyira felakadtam, hogy csak nagy nehezen tudtam a hajót letornászni a “zátonyról”. Egy idő után a szél annyira felkorbácsolta már a vizet, hogy tarajos hullámok voltak mindenütt. Ahogyan ezek nekicsapódtak a hajópalánknak, rendre befröccsent a víz. Szegény Fehér-macit is feljebb kellett ültetnem szokott helyéről, hogy ne legyen vizes a feneke.

Nagyon erős oldalszélben kellett végig eveznem, ami nem engedte, hogy oldalt váltsak. Rendesen kb. félóránként oldalt szoktam váltani, még akkor is ha, a bal oldalon evezek erősebben – csak, hogy ne fárasszam ki egyik odalt sem teljesen. Még szerencse volt, hogy most a bal oldal volt a szél alatti oldal, így tudtam az erős oldalon tartani az evezést. Egy pillanatra sem lehetett megállni, mert olyan erővel sodort a szél, hogy ha nem evezek szélre fordított hajóval, azonnal rásodor a szél valamire. Természetesen az erős oldalszél miatt, nagyon sokat estem le (tértem le az egyenes vonalról). Az elején, amikor már éreztem, hogy ‘helyre’ lesz szükségem a hosszú úton a leesés miatt, próbáltam teret nyerni, és negyed szélre evezni – tehát enyhén szél ellen. Aztán amikor a legszélesebb részéhez értem a tónak, annyira erősödött a szél, hogy már a fodrokat lekapta a hullámok tetejéről. Időnként úgy tűnt, mintha enyhén szitáló esőben eveznék, pedig nem esett.

A hajó kiválasztásakor nagyon fontos szempont volt a stabilitása a hajónak. (seaworthiness) Minden hajó közül ez volt a legjobb. Azt kell mondjam a tegnapi nap után, hogy a hajó jelesre vizsgázott, egyszer sem hagyott cserben, annyira jól válaszolt a hullámokra, stabil volt, biztonságos, nagyszerűen működött. Nem is lehetnék elégedettebb vele.

Rengeteg magasságot veszítettem a szél nyomasa miatt, és amikor már csak egy utolsó földnyelv felett kellett volna átcsúsznom, hogy végül ráforduljak a végcélra, már annyit estem le, hogy elkaptam a nádast. Teljesen tehetetlen helyzet volt. (Az egyetlen előny az volt, hogy egy percig lélegzetvételhez jutottam, mert a nádas nem engedett a szél nyomásának, és a hullámokat is egy kicsit visszafogta.) Rövid mérlegelés után, úgy döntöttem, hogy befordítom a hajót szélirányba, és hátrafelé evezve nekimegyek a szélnek. Az gondoltam, hogy ha egyenesen szembe megyek vele, akkor a magasabban kiálló, és könnyebb orr részt, a szél le akarja majd fordítani, és a kormányzás miatt nem marad energia arra, hogy felmenjek a szél ellen. Ha háttal megyek a hajó természetes vezérsíkként működik, és pontosan a hullámokra merőlegesen vezet majd. Az egyetlen nehézség az volt, hogy háttal a szélnek, hátrafelé kellett, elég hosszasan eveznem. A módszer minden várakozáson felül jól működött. Pár perc alatt, nem csak a nádasból jöttem ki, hanem elegendő teret is nyertem, hogy átcsússzak most már a földnyelv felett.

Eddigre a bal vállam már szabályosan lángolt. Megállás nélkül eveztem ezen az oldalamon, már három és fél órája. Holnapra kiderül, mit szól ehhez majd a vállam. Igaz most (kényszer) pihenő jön egy pár napra, de azért ezt nem biztos, hogy szeretni fogja. Meglátjuk.

A hosszú harc végén aztán, amikor már szélirányba fordultam a cél felé, meglépő sebességgel haladtam, akkor is ha nem eveztem, – és nem tagadom, – akkor már elég lógósra vettem a figurát, lévén a szél, jó irányba sodort. A hullámok itt, ha lehet egy kicsit még nagyobbak lettek, ahogyan a folyó felé rohamosan szűkült a tó. A völgyzárógát előtti híd egy szakasza annyira alacsony, hogy még evezős sem fér át alatta, de még az egyre magasodó szakaszon is, egy magasabb hídnyílást kellett választanom – lévén féltem, hogy valamelyik hullámnál beverem a fejem. Komplett vicc!

Végül megérkeztem a gáthoz, vagy legalábbis annyira közel hozzá, amennyire lehetséges. A gáttól nem messze van egy foghíj telek, oda kötöttem ki (ezt a helyet már korábban kinéztem a felderítési stádiumban). Mint azt korábban írtam, itt szintén nincsen zsilip, ezért itt újra ki kell emelni a hajót. Remélhetőleg utoljára, – hacsak nincs karbantartás alatti zsilip valahol.

Kb. egy méter magas fal mellé kellett kikötnöm, és a nagy hullámverésben, szabályosan kidobáltam a cuccot a partra. Féltem, hogy Charlotte valamilyen sérülést szenved a nagy hullámverésben. Őt is kikaptam a vízből. Amikor már a parton volt, meglepődtem mennyi víz volt már a fenékben.

Ezzel partra szálltam, megérkeztem.

‘A leghosszabb nap’.

A hegymászás legkeményebb napja után, azt gondoltam, hogy már a legnehezebben túl vagyok. Ma azt remélem, hogy most ezzel a legnehezebben már tényleg túlvagyok, – bár tudom, hogy a Lake Alexandrina még hátra van!

Ezután elsétáltam a közeli kempingbe, minden cuccomat a foghíj telken hátrahagyva. Bejelentkeztem, majd amikor ez megvolt, megpróbáltam a recepciós nénitől segítséget kérni, hogy ti. valaki áthozná-e a hajót és a cuccomat a kempingbe. Őszintén szólva semmi indíttatást nem láttam rajta, hogy segíteni akarna. Ő úgy volt, hogy ő nem tudja, hol vannak a fiúk, ő reggel óta nem látta őket. Őszintén szólva úgy éreztem, hogyha mondjuk pl. fulladna, akkor azért tudná, hogy kihez forduljon. No de sebaj – bár őszintén szólva ennyire cvíder recepcióssal már régen találkoztam.

Kisétáltam a recepcióról, és körülnéztem, hogy találok-e valakit, aki segíthetne – mondjuk egy kempingező, tetőcsomagtartós autóval, vagy valami hasonszőrű megoldást. Ekkor vettem észre, hogy a recepció sarkától kb 10 m-re, három – egyforma trikóban levő – ember beszélget, az egyikük egy fűnyírón üldögélve. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők lesznek a “fiúk”, bár lehet, hogy egy másik tér-időben vannak, mert nem látszanak a recepció dimenziójából. Az általános relativitás elmélet teóriája szerint, volt rá esélyem, hogy – az ún. féregjáratokat is kihasználva, én egyszerre lehetek mindkettőjükében, – hát közelebb mentem a csapathoz.
Amikor a fűnyíróshoz fordultam, ő azonnal egy másikra mutatott, ti. ő a főnök.
Sean-nak hát kifejtettem ki vagyok, mi vagyok és mit szeretnék. Azonnal látszott, hogy ő az én emberem. Annyit kérdezett mindössze, hogy felfér-e a cuccom egy UTE-ra (mi így hívjuk itt a pick-up truck-ot). Mondtam, hogy igen. Mire a zsebéhez nyúlt, kivett egy kulcsot belőle, és annyit mondott, hogy ott áll az autója, vigyem el nyugodtan, majd ha végeztem, adjam le a kulcsot a recepción.
Azt hittem viccel, de teljesen komolyan mondta, csak annyit kérdezett, hogy ugye nem csak kenura van jogosítványom? [Sic!]
Gondolkodás nélkül odaadta az autóját 3 perc ismerettség után. Ezután azonban kiderült, hogy bár minden cuccom felférne a platóra, de a hajót, nem tudom felrakni, mert az utastér mögötti csőre egy LED reflektor sor van felrakva, ami ha a hajót ráteszem nyilván letörik.
Egy perc múlva már az autójában ültünk mindketten, és mentünk, hogy felakasszunk egy utánfutót, amivel aztán már könnyűszerrel elhoztunk minden cuccot, és a hajót is. Az egész utánfutót aztán velem hagyta, és mondta, hogy majd szóljak, hogy mikor akarok indulni. Akkor jön újra, és az utánfutóval mindent levisz a partra, mostmár a fal alatti oldalon. A folyónak ez a része innen a kempingből elérhető.
Azt hiszem ebben a tizenegy esztendőben nem kevés leckét vettem már az ausztrál ‘mate’-szellemből, de ez a történet is ékesen bizonyítja, hogy az egymás iránti bizalom, segítőkészség, baráti hozzállás hogyan teszi a közös mindennapjainkat nem csak könnyebbé, de kellemesebbé is.
A történetben az egyetlen csavar csak az, hogy mint kiderült, a hölgy a recepción – Sean felesége. Szegény Sean. Bár lehet, hogy különböző dimenziókban élnek. És mint tudjuk, a hosszan tartó, boldog házasság titka: a külön élés.

• 2500 and 50
• kenu