ÚT A FORRÁSHOZ ÉS TOVÁBB – HARMADIK NAP
Korán keltem fel ma reggel, tudván, hogy ma elég hosszú napom lesz. A tervek szerint jártam el. A sátrat hátrahagytam a felszerelésem nagyobb részével. Ezzel jelentős súlytól szabadultam meg, ennek aztán később nagyon örültem.
Bár térképolvasó ember vagyok, ettől függetlenül néha nehéz a valós terepviszonyokat felmérni puszta szintvonalrajzból. Nyílván sok minden befolyásolja az adott terep megmászhatóságát (legyen az út vagy más alakulat), vagy az azon való mozgást. Ma is ez történt. Valahogyan meredekebbnek tűnt a hegy oldala, mint ahogyan azt a szintvonalrajz sugallotta. Persze ebben bizonyosan benne van az is, hogy szerettem volna minél előbb, minél többet teljesíteni.
Leereszkedtem tehát a völgybe, és “a járt utat” azon a ponton hagytam el, ahol úgy tűnt, hogy a legrövidebb dzsungelharc árán juthatok el a forráshoz. A térkép szerint kb. egy kilométert kellett megtennem, harcban az aljnövényzettel. Annyira lassan tudtam csak haladni, hogy a GPS szegény össze-vissza mutatott. Inkább csak az esésvonlhoz bezárt útszögemet igyekeztem tartani. Néha egy-egy brumby csapásra (?) tévedtem, de ezek is nagyon gyorsan semmibe vesztek. Beletelt jó háromnegyed órába mire ritkulni kezdett a sűrű, és az esés is csökkent, majd egyszer csak kikeveredtem a kis völgy aljába. A Murray folyó legelső völgyébe!
Ezt a képet készítettem a helyen, ahol elértük először a folyót, vagy inkább itt mondjuk még csak eret. Természetesen még pár száz méter hátra volt, hogy eljussunk a forráshoz. Itt a völgyben könnyebb volt a mozgás, nyíltabb volt a terep.
A pontos hely meghatározását gondos kutatás előzte meg. Végül a Victoriai Földmérési Intézet adataira hagyatkozva megtaláltam a forrást.
Egy ilyen forrás megtalálása viszonylag szimpla feladatnak tűnik, pedig nem is ilyen egyszerű. Tervem szerint erről külön post-ban emlékeznék meg.
Egy szó, mint száz, rövidesen ott álltunk a kontinenst legnagyobb folyójának forrásánál. Ha már a forrásról beszélünk, szegény folyó elég szerény körülmények között “születik”. Az egész hely sokkal inkább egy kis posványra hasonlít, mint forrásra. Ami tény, hogy a vasoszloptól emelkedés irányban nincs ‘viz’, tőle lejtés irányban azonban valami fajta felázás látszik. Nem annyira látványos, de lássuk be, minden születés nehéz. Azért, később aztán összeszedi magát a folyó.
A forrás pontos helyét ez a vasoszlop jelöli, rajta egy csavaros pléh tartály, benne kis jegyzetfüzet. Ez szolgálja, hogy rögzítse a regiszterben, az itt jártak neveit és üzeneteit – jószerivel egymásnak, – és persze egy kicsit az öröklétnek is. Már amennyire egy ilyen füzet az öröklétnek szólhat. Elnézve a bejegyzések között eltelt időt, azért még egy ideig kitart majd ez a kis füzet. Az előző bejegyzés még ezév áprilisából származott, persze közben volt egy tél is. És természetesen magam is tettem egy bejegyzést a “regiszterbe”.
Nem érkeztem teljesen üres kézzel. Két kő is végig ott lapult a hátizsákomban. Az egyiket a folyó tengeri torkolatának közeléből hoztam, a végtelen lehetőség jelképeként, a másikát viszont még a Duna partjáról, hogy összekapcsolja a múltamat, a jövőmmel. Ketten együtt remélem “követnék” majd, ezen a végtelennek tűnő, hosszú úton.
Ezután, mostmár hátizsákomat is hátrahagyva, még egy rövid kitérőt tettem, hogy a közeli magaslatot meglátogassam, ami az első határ jelölő tripód a NSW – victoria-i határon. (Erről szintén később.)
Visszatértem, felvettem a zsákomat, és elindultam visszafelé. Ezzel hivatalosan is elkezdődött 2500 km-es utazásom a folyó mentén. Remélem, a szerencse mellém szegődik.
Nem sokat akartam itt ünnepelni, mert a tegnapi időjárás-jelentési hírék azt mutatták, hogy délután már esni kezdhet. Sajnos ez így is lett. Igyekeztem minél előbb visszaérni a 2. táborhelyhez, ám ehhez vissza kellett másznom a hegygerincre. Sajnos, mire felértem már eléggé esett. Nem maradt más választásom, mint bebújni a sátorba, és várni. Szabtam egy határidőt, hogy ha addig eláll, akkor legyen akármilyen vizes is a sátor, lebontom és a hegy lábáig gyalogolok, a legközelebbi kunyhóhoz (hütte/hut). Mégis védettebb hely, különös tekintettel arra, hogy éjszakára vihart, zivatart és rengeteg esőt ígértek. Szerencsém volt, mert kicsit az általam megszabott határ előtt elállt az eső, úgyhogy villámgyors pakolás után nekiindultam. A tegnapi “térerős” helyről még gyorsan hírt adtam magamról, és feszített menetben gyalogoltam le a völgybe. Ereszkedés közben egy csapatnyi szarvassal is találkoztam. Természetesen ők is egykori szökevények utódai, Ausztráliában nincs natív szarvasféle.
Megérkezésemkor egy csapatnyi vadló legelészett a kunyhó körül, kicsit odébb ügettek, majd onnan figyelték tevékenységemet. Még éppen sötétedés előtt fel tudtam verni a sátrat. A kunyhóban tüzet gyújtottunk, gyors vacsora, blog és lefekvés.
Jó lenne, ha holnap nem esne! Csak 16 km kellene megtenni a következő kunyhóig, ott fogok éjszakázni holnap. Ha Zeusz is úgy akarja!
