A Robinvale-i hőhullám miatti kényszerpihenő után – ami valljuk meg, annyira nem esett nehezemre – csütörtökön reggel útnak indultam. A terv az volt, hogy következő állomásom Mildura, ahol szintén egy-két napra megállok, lévén ha elég gyorsan ott tudok lenni, akkor átvészelhetem a következő 40 fokos pár napot ott. Ehhez le kellett tudnom az öt napos utat, négy nap alatt. Kicsit keménynek tűnt, de nem lehetetlen. Egy ideje egyébként is kezdem hinni, hogy semmi sem az.

 

Először is át kellett mennem a következő zsilipen, ami mindig öröm, mert a lassú, szinte tószerű folyóból, egyszeriben “folyó” lesz megint! A mostani, 4.5 méter “veszteség” után kevesebb mint 50 méterrel vagyok a tenger szintje felett.

 

A zsilip túloldalán, nagy csapatokban pelikánok tanyáznak, ami nem jelenthet mást, mint, hogy rengeteg hal lehet ott a zsilip alsó oldalán. Egy ilyen zsiIip jelentősen megzavarja a halak vonulását, mert nyilván nem tudnak a duzzasztógáton felugrálni, a zsilip rendeltetésszerű használata pedig, gondolnám, emelt-szintű feladat a halaknak. Az ilyen helyeken egy úgynevezett hal-lift-et üzemeltetnek, ami kis csapatokban segíti a halak vonulását. A jelek szerint azonban mégis összesereglenek a halcsapatok, és a pelikánok “felülnek erre a hullámra”.

 

Ahogyan újra Állami Erdők és Nemzeti Park határán haladtam, előkerült az egy ideje eltűnt natív állatvilág. Kenguruval, és megtermett varánusszal találkoztam a parton.

 

Ennek a szakasznak talán legfontosabb eseménye az volt, hogy elértem a fordulópontot, ahonnan már három számjegyűek a kilométerek, azaz kevesebb mint 1000 km van hátra. Az ezres tábla hiányzott, ám sikerült megörökíteni az első, három számjegyű táblát. Eddig több mint 1500 km tettem meg, és már időközben az evezős szakaszból is lepergett az első 1500 km. Igyekeztem eddig nem túl sokat foglalkozni menet közben a kilométerekkel, vagy akár a napi teljesítménnyel, mert annyira lassan mennek a kilométerek, és annyira sok volt belőlük, hogy az inkább volt ijesztő, mint inspiráló.

 

Ahogyan közeledtem Mildura felé, az egyik kanyar előtt olyan szerencsém volt, hogy egy sóján, egy lapátkerekes volt kiemelve. Meglepően kicsi a hajók merülése, ahogyan az jól látható az iszapos vonalból. Ennek a hajónak a merülése vetekszik egyik-másik nagyobb motorcsónakéval, ami igazán szép a méretkülönbséget is figyelembe véve. Így egy kicsit könnyebb megérteni, hogy hogyan lehetséges, hogy ezek a nagy hajók így el tudtak navigálni a mostaninál sokkal alacsonyabb vízállás mellett is. A hajó mögött egy még jó állapotban lévő, és szemmel láthatólag felújítás alatt lévő uszály is volt. Sajnos egy másiknak nem volt ekkora szerencséje.

 

A sójától nem messze a fenéken pihen. Most, a relatíve magas vízállás mellett, szinte teljesen elmerült a vízben.

 

Egy rövid megállóval Nangiloc-ban, kihasználtam, hogy végre egy hűtő közelébe kerülhettem, és végre valami hideget vehettem magamhoz. Itt is egyben van minden: a kis bolt, benzinkút, posta, pub, “rendezvény központ”. Az ilyen mindentől távoli közösségek számára fontos “gyülekező hely”-ek ezek a pontok, még akkor is, ha ma már a nagy-bevásárlásért a közeli nagyvárosba utaznak be az emberek – elmondásuk szerint, úgy két hetente egyszer. A tulajdonos, amikor elbeszélgettünk, különösen büszke volt az újonnan elkészült falfestményre, úgyhogy meginvitált a pub-ba, hogy ott készítsek legalább egy képet a blog számára. [Sic!] Íme hát a festmény, sajnos részben fedett, az aznap esti, 21-dik születésnapi party miatti előkészületek miatt.

 

Ahogyan haladtam, a parttól nem messze egy nevezetes fa mellett hajóztam el. A tábla szerint Ausztrália egyik legnagyobb (az Internet szerint a legnagyobb) vörös folyami eucalyptus fája itt áll, a folyótól csak mintegy 60 méterre, úgyhogy legénységünk tagjai meglátogatták a nevezetes arboriát. Attól tartok, hogy szokás szerint a képek (nagyrészt a látószög miatt) nem tudják visszaadni a valódi nagyságát és nagyszerűséget a fának. Tenmagad – Kedves Olvasó – már jószerivel ismerősként köszöntöd ezeket a fákat, annyi meg annyi vízparti fotó megtekintése után. Bizonyára feltűnik, hogy ez a fa nem az a kicsit girbe-gurba, hiányos, töredezett példány, ami a képeken látszik rendszerint a parton, pedig maga a fa faja azonos. Nyilván a parttól való távolság, a szélvédett hely, a stabil talaj mind hozzájárult, hogy ez a fa ilyen rendkívüli méretekig nőtt, és már kb. 4-500 éves kort ért meg. És persze fontos, hogy az itteni fakitermelés megindulásakor is már akkora lehetett, hogy talán puszta tiszteletből is, megkímélték az életét.

A partoldalon az elmúlt idők emlékei mindenhol. Íme néhány kép a látottakból.

 

Mildura-ba való megérkezésem előtt még találkoztam ezzel a három gőzössel, amiből egy, mindennapos szolgálatban van még ma is.

 

A városhoz közeledve sorra jelentek meg a szőlős gazdaságok, és nagyobb – szemmel láthatólag tehetősebb – házak.

 

Az utolsó 15 km azonban nagyon nehéz volt. Egyrészt a duzzasztógát miatt gyakorlatilag állóvízen haladtam, és sajnos vasárnap volt. Ez a szakasz vízisí, motorcsónak, jet-ski, jet-boat paradicsom. Úgyhogy forrt a víz körülöttem, és sajnos az az érzésem, hogy ezeknél a sportágaknál a fizetőeszköz a vásárlásnál az agyvelő. Minél nagyobbat vesz belőlük az ember, annál nagyobb darabot kell otthagyni belőle a kereskedőnél. Néha úgy tapasztaltam, hogy egyikük-másikuk többször is megfordult a helyi márkakereskedőnél. Nehéz érteni azt a szellemi mélypontot, amikor valaki a széles folyón azt a megoldást választja, hogy jet-ski-jével a köztem és a part között lévő 10-12 m-en megy el, ahelyett, hogy port oldalról előzne meg, ahol 100-200 méter állt erre rendelkezésre. Ezért is aztán, amikor egy rövid szakaszon bebújhattam egy kis sziget mögé, elmenekülve a szabadon eresztett elmebetegek közül, egyet sem gondolkodtam. Néha – mint beszámoltam – centiken múlik, hogy átférünk vagy sem. Most (is) sikerült.

 

Most, amikor ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy végül is sikerült ideérni négy nap alatt, kis hajtás révén. Tekintettel a várható időjárásra, megérte.

 

Végül még elhajóztam az új híd alatt, és a régi maradványai mellett, majd megérkeztem a mildura-i folyóparti kempingbe, ahol most átvészelem a két napos hőhullámot. Hétfőre 43 fokot ígérnek.

Őszintén szólva minden készségemre szükség van, hogy legalábbis valamennyire éberen tartsam az Olvasói érdeklődést. Nagyon eseménytelen napok vannak mögöttem. Ha meg nem álltam volna Nangiloc-ban, akkor elmondhatnám, hogy nem beszéltem élő emberrel 3D-ben egy szót sem, négy napig. Időközben egyszer sikerült on-line kapcsolat révén egy Támogatói klubgyűlésén részt vennem. Erről a következő bejegyzések egyikében részletesen beszámolok majd, amit szépen lassan összerakosgattam az utóbbi két hétben. Visszavárlak Benneteket szeretettel!

• 2500 and 50
• kenu