MEGINT ÚTON
Azt hiszem egyszer már leírtam azt valahol itt, hogy ” ember tervez, Isten végez”, de azért azt magam sem gondoltam, hogy ennyi idő telik majd el a következő bejegyzésig. Ez egyben egy bocsánat kérés is azoktól, akik várták – vigasztalanul – a következő fejezetét az Úton blog-nak.
Amint arról említést tettem, az élet egy kicsit (vagy inkább nagyon) magával sodort, amint megérkeztem. Aztán a nyomást is csak tovább fokozta, hogy következő utazás terve, és pontos indulási ideje, már jóval előbb a naptárba került, minthogy akárcsak elkezdtem volna tervezni a hosszú evezős túrámat. A következő bejegyzés(-ek) ennek az utazásnak a históriáját mesélik el.
A történet már jó régen kezdődött el, valamikor több mint 15 éve. 2002-ben, amikor hosszú körutazásunkon jártunk Ausztráliában, már akkor eljutottunk a Simpson sivatag peremére, egészen Dalhousie Springs-ig, de akkor nem láthattuk a homokdűnéket. Történt ugyanis, hogy a Toyota Land Cruiser, amivel az utunkat megtettük, éppen itt a sivatag peremén feladta a küzdelmet, illetve tk. nem is az autó, csupán a jobb első lengéscsillapító. Amikor elindultunk Dalhousie Spring-ből kelet felé, hogy egy kis homokdűnét lássunk, arra lettem figyelmes, hogy valami fémes koppanást hallani a nagyobb egyenetlenségeknél. Ez a hang onnan eredt, hogy mivel nem működött a lengéscsillapító, a bukkanóknál a laprugók (igen, azon az autón akkor még elől is laprugók voltak – tempi passati!) túlságosan mélyen rugóztak, amitől a laprugó végei elérték a kenguru-rács végét, ami nem csak odaütődött minden bukkanón való áthaladáskor, de el is kezdte elvágni, elnyírni a laprugó összetartó keresztcsavarját. Anélkül, hogy teljes autógépészeti értekezésbe mennék bele itt, belátható, ha ez a csavar elenged, akkor az egész autó jobb eleje összerogyik. Nos hát, ez oknál fogva vissza kellett fordulnunk a homokdűnék látványa nélkül. A történetben az a ‘csavar’ még benne volt, hogy a visszafordulásunk pontjától a legközelebbi minimális szervizt nyújtó roadhouse akkor kb. 250 km-re volt. A legendás Pink Roadhouse. Hogy ne hagyjam elmeséletlenül a történet végét: mint hímes tojásokon úgy autóztunk végig az oda vezető “úton” és itt most az idézőjel úgy értendő, hogy azért az útviszonyok odáig enyhen szólva is hagynak kívánni valót maguk után. Nem is “road”-nak hívjak az utat, hanem “track”-nek, és ez többet jelent, mint egyszerű szócserét. Végül ez az esemény segített hozza bennünket, hogy a Legendás Adam Plate-tel találkozzunk. Ígérem még róla szót ejtek később.
Aztán valamikor – vagy egy fél évtizeddel ezelőtt – újra megnyílt előttünk a lehetőség, hogy ilyen helyekre ismét eljussunk. Amikor megvettük a mostani autónkat, azonnal intenzív utazási mánia vett rajtunk erőt, és újra végig autóztunk az Oodnadatta Track-en, eljutottunk az Ausztrál Alpok eldugott helyeire (a dél-keleti szegletben), Ausztrália középső részére, és miközben azért ez többnyire olyan helyeket jelent, amiket személyautóval is meg lehet közelíteni, mindig találtunk alkalmat arra, hogy olyan helyekre is eljussunk, amik csak egy dedikált terepjáróval érhetők el. Az, hogy végül a legelhagyatottabb helyeket is meglátogassuk azonnal a listára került, már csak kellett találni egy megfelelő partnert az utakhoz. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy ilyen csapat, méghozzá elérhető közelségben.
Azok a helyek, amikről most beszélünk, különös biztonsági intézkedéseket tesznek (többnyire) szükségessé. Ha például olyan helyeket említünk mint a Simpson sivatag átszelése, a Canning Stock Route és a hozza hasonló helyek, (amik olyan messzeségbe vannak a civilizációtól, hogy akár több nap is beletelik, mire az ember találkozik valakivel), nem célszerű egyedül menni. Nyilván egy ilyen utazás során számolni kell műszaki hibával, balesettel, esetleg még egyéb veszélyekkel is, mint pl. kígyómarás (már érzem, ez sláger téma lesz!) – praktikus legalábbis két autóval, több fős csapatban elindulni. Természetesen nem mindenki vész oda, aki egyedül indul neki egy ilyen útnak, de azért – főleg gyerekkel a fedélzeten – inkább érdemes ezt a biztonságos megoldást választani. Még így is további biztonsági tartalékaink is voltak, de erről majd még beszámolok a félkészülésről szóló részben.
Természetesen kicsit azért “zizzentnek” is kell lenni ahhoz, hogy az ember ilyen helyekre vágyjon, mint ahogyan volt is olyan familiárisom, aki felvetette:
“Mucikám! Miért nem mentek inkább Párizsba?”
Nos, talán azért, mert ott túl sok a francia! Azok meg olyanok mint az autóik: többnyire jól néznek ki, csak kötél idegek kellenek hozzájuk.
Úgyhogy maradt a sivatag. És lám: nem volt egy francia sem!
A csapat
Nos, ott ejtettem el a fonalat, hogy vagyunk annyira szerencsések, hogy vannak itt kéznél még hozzánk hasonló zizzentek. Katával és Petivel még Magyarországon ismerkedtünk meg, és ők voltak azok is, akik minket vártak a megérkezésünkkor a repülőterén, (ti. 4 héttel előttünk érkeztek meg Adelaide-be). Azóta is nagyon jó barátság fűz bennünket össze, és már egy ideje közösen tervezgettük, hogy együtt szeljük át a sivatagot.
A mi idő terveinket sajnos korlátozzák, az iskolaszünetek, így aztán egy évben háromszor két hetünk van, és a nyári szünet 6 hete, hogy ilyen vállalkozásokra adjuk a fejünket. A sivatagi átkelésre a nyári szünet teljesen ki van zárva, mert novembertől márciusig az egész sivatagi Nemzeti Park és Természetvédelmi Terület (amin megkerülhetetlenül minden út átvezet), biztonsági okok miatt le van zárva, értelemszerűen az óriási hőség okán. A legoptimálisabb időpont a tél, amikor legkevésbé van meleg, viszont akkor az iskola szünet alatt rendezik, meg minden évben, a Big Red (a Nagy Vörös homokdűne) tövében a legendás Big Red Bash rockfesztivált. Olyankor a Big Red-en átvezető “ösvény” le van zárva, és ennek átszelését semmi szín alatt nem akartuk kihagyni. Némi tanakodás után azt a döntést hoztuk, hogy az áprilisi iskolaszünet alatt utazunk, mert ilyenkor még a száraz évszak vége van és leginkább sivatagiak a körülmények, és ilyenkor még az átkelés is “sivatagiasabb”, ami emeli a vezetési élményt. Nyilván az elakadás veszélye is nagyobb, de mint azt Kata az utazásunk előtt egyszer említette: “ha nem akadunk el, akkor az egész út, fabatkát sem ér”.
Így aztán április 14-én útra kelt a kis csapatunk, hogy a felfedezők nyomdokaiban átszelje a világ legnagyobb homoksivatagját! [Sic!]
