ÚTON – ELSŐ NAP
Elindultam, úton vagyok!
Korán keltem fel, nem akartam vesztegetni az időt. Már előző nap mindent menetkészre pakoltam össze. Még a rend kedvéért elsétáltam a Nemzeti Park irodához, hogy regisztráljam magamat, hogy valaki tudja, hogy ott fent vagyok. (Mentési okok miatt a NP-ok fenntartanak ilyen regisztert, ahonnan illik kijelentkezni, ha az ember megérkezik.)
Mint minden rendes úton levő, én is autóstoppal kezdtem. Igazi élmény volt újra kiállni. Azt hiszem 1988-ban ‘lengettem’ utoljára, amikor még a segédmunkásaink kikiabáltak, hogy “vágasd le a hajad!” A fülemben ott volt a Szelíd Motorosok Balladája.
Éreztem – Úton vagyok!
Nem tudom szavakba önteni az érzést.
Khancoban és az én útvonalam indulása kb. 1,5 óra autózásra van, így hát volt idő kellemesen elbeszélgetnem azzal a kedves idősebb házaspárral, akik éppen hazafelé tartottak a rokonlátogatásból Jyndabine-ba. Részletesen mindent kikérdeztek, hogy mire is készülök. Aztán a Dead Horse Gap-nek nevezett hágón leraktak, és elindultam. Ekkor bizony már délután 1 óra volt, úgyhogy azért már nagyon-nagy dolgot nem terveztem mára. Főleg, hogy tudtam, hogy az első hegygerincen már ma át kellett másznom.
Egész OK voltam, őszintén, ennél rosszabbra számítottam. Bár a hegy innenső oldalán, amikor leereszkedtem többször eszembe jutott, hogy hogyan is fogok ide visszamászni. Kb. 450-500 métert ereszkedtem, ami már lefelé se volt annyira szórakoztató, de hogy vissza is kell jönnöm? Meglátjuk, ezt még meg is kell érni. A hegygerincen még egy kis havat is találtam. Ezzel átkeltem a Nagy-Vízválasztó-hegység túloldalára.
Ereszkedés közben egy kis pihenő kitérőt tettem, hogy meglátogassam az ‘Ördög Konyháját’, ezt a szinte menhírekre emlékeztető képződményt. Az igazi ördögi konyha(művészet) kicsit még váratott magára.
Kb. 13 km-t haladtam, este 7 óra körül vertem tanyát. És végre kipróbáltam ezt az új fajta kaját. Ettem már másik cég fagyasztva-szárított instant kosztját, de azok valahogyan nem jöttek annyira be. Ezért rendeltem ezt aztán az Egyesült Államokból. Azt ígértek a fórumok, hogy ez a brand a Michelin csillagos szükség-kaja.
Megvallom kicsit kétségeim voltak, de ennél kellemesebb csalódás nem is érhetett volna. Kitűnő minőségű volt a végeredmény.
A helyzet az, hogy amiket itt kipróbáltunk a teszt túránk során Gáborral, azok elég furcsa módon közeledtek a kérdéshez. Többnyire vego/vegán vonalat erőltették ezek a cégek. Nem értettem, hogy hogyan kellene két fonnyadt karfiollal megmászni a Himaláját. A gyártók gondolom azt gondolják, hogy erre a hegymászós hülyeségre csak becsületes, jólelkű tofu-farkasokat lehet rávenni, és a magam fajta ártány carnivórius nem adja a fejét ilyen sportos tevékenységre. Tenmagam válóban (csak) szekunder vegetáriánus vagyok. Többnyire növényevőket eszem!
Hál istennek a Mountain House brand-nél gondoltak az általam képviselt törpe minoritásra, és húsos kajákat is bezacskóznak. Áldassék a nevük. Ráadásul ‘csókos napközis’ adagokat porcióztak ki, úgyhogy a maradékot majd “megeszem reggelire lekvárral” – drága Balog Géza emlékének adózva!
Napközben egy-kétszer némi görcs-szerűséget éreztem a lábaimban, de inkább az izomláztól félek. Holnap reggelre meglátjuk.
Ma az út mellett alszunk. Oh, erről jut eszembe, ezt még nem is tárgyaltam. Ez a blog írás egyre komplikáltabbnak látszik.
