ISMÉT STURT NYOMÁBAN – TIZENKETTEDIK NAP
Tibooburra-tól dél felé indultunk útnak és először egy kis, egykor aranyások által kiépített városka maradványainál álltunk meg. Körbesétáltunk, majd a régi épületekben kialakított kiállító terekben tettünk egy látogatást. A legtöbb épület már az enyészeté, de a posta, rendőrség, börtön, – tehát az egykori állami (kő) épületek – még ma is állnak.
Milparinka egykori centruma, a rendőrségi, bírósági épület és háta mögött a cellák. Ma helytörténeti múzeum
Innen aztán már csak kb. 10 km-t kellett autóznunk, hogy elérjük Depot Glen, azaz Charles Sturt expedíciójának egykori bázis helyét.
Charles Sturt (akiről már néhányszor megemlékeztem – pl.itt is!) 1844-ben indította útnak, harmadik és egyben utolsó expedícióját Ausztrália középső területének felfedezésére, és az általa szilárdan hitt beltenger megtalálására. Augusztusban indult útnak 15 ember, 200 birka, 6 szekérnyi felszerelés és (mint azt tegnapi bejegyzésemben már írtam), egy evezős csónak társaságában. Adelaide-ből indultak útnak, a Murray és a Darling folyót követve haladtak előre, majd a mai Milparinka mellett, a Depot Glen nevű helyen ragadtak a forró nyár miatt. Amikor ősszel az idő egy kicsit enyhült, végül tovább tudott mozogni az expedíció, és a mai Sturt Kősivatag területéig nyomultak előre a ma Fort Grey-nak nevezett helyig. Innen aztán kétszer is nekiindult, hogy egy válogatott csapattal előre törjön, de végül is a mai Birdsville helyétől nem messze, a Cooper Creek ottani szakaszát elérve visszafordulásra kényszerült. Végül be kellett látnia, hogy az általa favorizált elmélet szerinti Belső Tenger nem létezik, és a nyugatra tartó folyók a sós, mocsaras területeken, egyszerűen elvésznek a semmibe. Az előre tolt élcsapat egyik tagja volt az a John McDouall Stuart, aki később aztán elsőként szelte át (élve) a kontinenst délről, észak felé és vissza. Ezen az expedíción (is) szerzett fontos tapasztalatai nagyon sok segítséget jelentettek neki, hogy Burke és Wills-el ellentétben, professzionálisan és hatékonyan tudta megszervezni a kontinenst átszelő vállalkozását. Charles Sturt-re mindenkor a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezett vissza, akinek nem csak sivatagi tapasztalatait, de emberségbeli tudását, kitartását, és vezetői készségeinek egy jó részét is köszönhette. Ebből is látható, hogy Sturt munkássága nem csak az általa szervezett expedíciók felfedezéseiben merül ki, hanem hosszabb távon is fontos szerepe volt, a kontinens meghódítóinak követező generációjára.
Sturt és csapata összesen 4800 km út megtétele után, 1846. január 19-én tért vissza Adelaide-be, akkorra megrendült egészségi állapotban. Az ezen az expedíción elszenvedett nélkülözés aztán visszafordíthatatlan látáskárosodást is okozott neki, ami később súlyosan befolyásolta hátralévő élete során.
Ezután az expedíció után, 1847-ben, Sturt a Királyi Természettudományos Társaság Arany Érmét nyerte el Londonban, ezzel honorálták Ausztrália felfedezésében kifejtett munkásságát, majd – már sajnos csak halála után – a lovagi címet is megkaphatta, amikor a ‘St. Mihály és Szt. György Lovagrend’ tagja lehetett.
Valahol, érzésre itt lehetett a táborhely
A bázistábor helyét ma pontosan nem lehet meghatározni, csak egy nyíl mutat egy lapályos hely irányába a folyócska völgyében, ahol Sturt állandó víz forrásában reménykedett. Innen kellett aztán egy kicsit feljebb költözniük később, amikor a száraz időszakban ezen a helyen teljesen felszáradt a folyó medre, és már csak egy mélyebb (tó szerű) részen maradt víz, amivel aztán elhúzták a következő esőzésekig.
James Poole emlékhelye
Ezen a helyen áll a fa J.P. 1845 eredeti bevéséssel, és mellette egy emlékkő, az expedíció (csodával határos módon) egyetlen halottjának emlékére.
Itt még látható az eredeti bevésés
Innen az utunk a Mount Poole ra vezetett. Ez a hely nem messze Depot Glen melletti magaslat, amire Charles Sturt vezényelte ki, nap mint nap az expedíció legénységét, amikor az unalom jeleit vélte felfedezni a társaságon.
A hegy tetején a kőkupac, ami – legalább is elméletben – a további tájékozódást hivatott segíteni
A hegy tetejére épített kő “jelző kupac” elméleti célja az volt, hogy ha az expedíciónak sikerül mégis elindulnia tovább észak felé, akkor ez majd a távolodás során messziről is jól látható tájékozódási pont lehet. Sturt már korán felismerte, hogy maga a hegy nem látható majd túlságosan messziről, mert majd átbuknak a horizonton kb. 18 mérföld után, és nem lesz látható a magaslat. Feljegyzéseiben szerepelt, hogy a cél többes volt:
“ … az emberek kezébe foglalatosságot adni, és hogy edzettségüket ne veszítsék el […] kőpiramist emeltettem a Vörös Hegyen. (ma Mount Poole). Ez 21 láb volt (6.3 m) az alapjánál, és 8 láb (5.4 m) magas […] Amikor megkezdtük a munkát egy kicsit arra is gondoltam, hogy Mr. Poole emlékművét építem itt meg…”
A hegytetőre is felmásztunk, hogy lássuk a tájat, amerre aztán végül mégis tovább tudott haladni az expedíció derékhada. Így a nyári szezon végén sehol egy zöld növény egy magányos fától eltekintve.
A kísérleti helyszín
A hegyoldalon gondosan bekerített kis területeket találtunk. Ezek ökológia kísérletek. Ezek a lezárt területek minden állatot kirekesztenek (élen a nyulakkal) és azt hivatottak igazolni, hogy ha sikerülne a területen a kártevőket (és natív állatokat is) egy időre kiszorítani, milyen eredménnyel lehetne esetleg a növényzet regenerálódását elősegíteni, vagy mit lehet ettől várni. Az ezen a területen folyt legeltetés, mára a területet sajnos nagyon megrongálta, tehát szükséges lenne valamilyen eljárással a növények újra betelepülését elősegíteni.
Miután legyalogoltunk a hegyről, visszaautóztunk az egykori bázistábor helyén keresztül a főútra, és elindultunk White Cliffs felé, ami az ausztrál opál bányászat – Coober Pedy melletti – második fellegvára. Az útviszonyok semmit nem változtak, továbbra is a legjobb, amin autózhatunk a gondozott földút. Még nem jártam ott korábban, így hát azt vártam, hogy ha olyan lesz mint Coober Pedy, akkor biztos egyik kedvencem lesz. Ezek a bányászvárosok semmihez sem hasonlítható szubkultúrát képviselnek!
