Amint azt ígértem, ma új kategóriát nyitok az ‘El nem mesélt történetek’ elmesélésére. Mivel ilyen kategória a fejlécben valószínűleg csak a nagy képernyőkön férne el, ezért a rövidebb és frappánsabb “Történetek” címet adtam neki. A kategória célja, hogy történet ne maradjon elmeséletlen, olvasó ne maradjon “olvasatlanul”, szem ne maradjon szárazon. Azt tervezem, hogy lesz itt minden: elmeséletlen történetek, elmaradt képek, válaszok a befutott kérdésekre, felszerelés szemle és minden, ami két utazás közé beférhet. Csak legyen elég erőm és időm rá.

Ami közben úton voltam, számos kérdés érkezett privát e-maileken és a hozzászólásokon keresztül. Ezeket akkor többnyire nem tudtam megválaszolni, de megígértem, hogy majd a ‘békeidőkben’ megteszem. Erre, ez az első kísérlet. Még annak idején…

 

…befutott egy kérdés: Hogyan működik ez az egész fagyasztva-szárított kaja dolog?

A fagyasztva-szárítás (más néven liofilizálás) mintegy száz éves technika, és a 1906-os felfedezése óta elég fényes karriert futott be. Már 1911-ben ennek segítségével készítették el a veszettség elleni vakcinát. A ma ismert technológia a második világháború alatt forrott ki, amikor a vérszérumok szállítása miatt valamilyen megoldást kellett találni a sebesültek ellátására. Maga az eljárás három lépésből áll. Első lépésben gyorsfagyasztással lehűtik a konzerválandó anyagot, majd nagyon ritka vákuumban a jégkristályokat eltávolítják, amik a nagy nyomáscsökkenés hatására jégkristályból egyből gázneműként szublimálnak el, átlépve a folyékony halmazállapotot. (Ebben a fázisban egyébként a rendszert melegíteni kell mert a nyomás csökkenés miatt túlhűlne a rendszer). Az utolsó lépésnél újra melegítés következik, ami a még megmaradt minimális vizet is eltávolítja a vákuumban lévő anyagból. Az eljárás meglehetősen költséges és hosszadalmas, ám mégis gyakran használják az élelmiszeriparban, mert az eljárás során sem az íz, sem az illat anyagok nem deformálódnak. Ha sikerül a tartósított anyag rehidratálódását megakadályozni, az így tartósított anyag (élelmiszer, gyógyszer, vakcina stb.) akár évtizedekig is eltartható szobahőmérsékleten. A módszer tartósítási potenciálja abban rejlik, hogy a teljesen vízmentes közegben sem az anyagot elbontó enzimek nem működnek, sem a mikroorganizmusok nem képesek megélni.

Az eljárás jelentős tömegcsökkenést okoz, ezzel az így tartósított élelmiszer könnyen kezelhető, szállítható. A legismertebb ilyen módon készülő élelmiszer az instant kávé (vagy azok egy része – többnyire a drágák), néha a szárított gyümölcsöket is így készítik el (csak a kis adagban előre csomagoltakat), és így készül pl. az űrhajósok fagylaltjának anyaga is. Érdekes tudni, hogy a folyamat (igaz kisebb hatékonysággal) magaslati körülmények között is végbemehet, a kis levegő nyomás és a hideg összjátékaként, és természetes mumifikálódáshoz vezet. Ezt kihasználva egy svéd vállalkozás már be is indította ezt az új (általuk környezetbarátnak titulált) temetkezési módszert. (Gondolom nem kell ásni sem, mert ha még fagyott a kuncsaft, akkor egyszerűen le lehet verni az ürgéket, mint egy cölöpöt. – Rém praktikus!)

A hátizsákos turizmusban igen népszerűek ezek a kaják, mert nagyon kis helyen, alacsony súly mellet, nagyon jó minőségű, tápláló, – és ami ennél fontosabb – kitűnő ízű élelemhez lehet hozzájutni minden nap, még akkor is, ha az ember akár egy hétre indul útnak. Mielőtt útra keltem volna azért kipróbáltam néhány cég ilyen fajta termékét, de igazából nem jöttek be, mert valahogyan meglehetősen fűszertelen “angol koszt”, vagy “tofu-farkas” eledel volt mindegyik. Magam szekunder vegetáriánusként (többnyire növényevőket eszem) nem bánom, ha egy kis hús is jön a vacsorával. A Mountain House termékeket az induláskor egy kicsit vakon kezdtem el használni, és csak a fórumokon olvasottakra hagyatkozhattam, mert itt Ausztráliában nem találtam helyet, ahol megvehettem volna őket. Úgyhogy a fórumokon olvasott “Michelin csillag” csak egy ígéret volt akkor még. Most, hogy már jó néhány adaggal megettem ebből a kosztból, azt kell mondjam, hogy egy lapon nem lehet említeni azokkal, amiket korábban megízlelhettem. No, de nem szaporítom tovább a szót. Még csak annyit, hogy a felvételeket a mai bejegyzéshez még valamikor karácsony előtt készítettem és aznap éppen az egyik legunalmasabb kaja jött be – ez majd a képen is látszik, – de ízileg egyáltalán nem volt rossz, és nem csak azért, mert estére az ember már igen csak megéhezett.

A gyártó természetesen a teljesen megfőzött, kész ételt veti alá a liofilizálási processzusnak, tehát amikor a zacskó tartalmához forró vizet adunk, az már semmilyen főzési többletet nem jelent, csupán az étel egykor volt kész állagát állítja vissza.

 

 

Az elkészítéshez a képen is látható módon, az alábbiakra van szükség: Egy zacskó liofil kaja, mérőkanál (nekem egy kis szilikon összecsukható van) , vízforraló/melegítő kitt (szintén kompaktálható kivitel), gázpalack, kanálgép (vagy egyenértékű eszcájg), víz. Hegyi körülmények között szűrt víz is megteszi, abban az esetben legalább 3 percig forrásban kell tartani a vizet.

 

 

A vízforraló készség összeállítása után pontosan(!) ki kell mérni a receptúra szerint előírt vízmennyiséget. Ez rendszerint 2 cup (made in U.S., 1 cup = ~250 ml). Érdemes pontosan betartani az előírt mennyiséget, mert vagy túl kemény lesz a végtermék, mert nincs elég folyadék a rehidratáláshoz, vagy az egész egy lötty lesz, ha túl sok volt a víz. A fórumokon egyesek azt ajánlották, hogy érdemes több vizet beletenni, hogy “szaftos” legyen a cucc, ám én mindig maradtam az előírtnál és egyszer sem éreztem, hogy valami gond lenne a recepttel.

 

 

A vizet forrásba hozzuk, és ha fel kell forralni (sterilitási okok miatt), akkor egy kicsit hagyni kell lenyugodni a fortyogó vizet. Ha nem kell forralni, akkor elégséges a gyöngyözésig melegíteni a folyadékot, mert a túl forró víz, “szétvetheti” a kiszáradt rostos elemeket az ételben. Természetesen ezt nem kell tudományos szinten űzni, elég annyi, hogy ne fortyogjon a víz, amikor a zacskóba megy majd.

 

 

A forralás közben ki kell bontani a zacskót (letépni a tetejét) és a zacskóból ki kell pecázni a oxidációt megelőző kis staneclit. (kis kék feliratos zacsi) Ha ez a lépés elmarad, nem probléma, a forró víz hozzáadásakor semmilyen káros vegyi anyag nem kerül a kajába, teljesen ártatlan az anyag, ráadásul a csomagolása is hőálló. Természetesen jobb előre kiszedni, már csak kézforrázási okok miatt is.

 

 

Szemmel láthatólag a húskockák és a zöldség (esetünkben) szinte úgy néznek ki, mintha frissek lennének, már ami a színüket illeti. Ekkor még természetesen kopogósak mindannyian. Nem csak az íz, de még a szín anyagok is benne maradtak.

 

 

A folyadék hozzáadása után az egészet nagyon gondosan át kell keverni. A “poros” állagú részek kb. fél perc alatt teljesen feloldódnak, a kevergetés csak a csomósodást akadályozza meg.

 

 

Ezután 10 percre pihentetni kell a zacskót, ennyi időbe telik, amire az összes szilárd, korábban megfőzött anyag visszanyeri ízét, színét és zamatát. A zacskó tetejének letépése után egy simítózár kerül a zacskó tetejére (az egyel feljebbi képen jól látszik), ennek segítségével a zacskó légmentesen újra zárható, a rehidratálási folyamat idejére. A csomag nagyon forró ilyenkor, még fogyasztás közben is macerás egy kicsit megbirkózni ezzel. Többnyire egy törölközőt fektettem az ölembe, mert nem tudtam másképpen letenni a zacskót.

 

 

Az ötödik perc tájékán van egy fakultatív kevergetés még, – amit én többnyire megtettem, – ez hivatott segíteni azt, hogy mindenhol egyformán érje a folyadék a szárított anyagot. A “főzési ciklus” tk. a 10 perc elteltével véget is ér. Tapasztalatom szerint nem árt jelentősen a kész ételnek, ha ez a 10 perc valamiért elnyúlik hosszabbra. Az étel nem lesz ragacsos, nem vesz fel “végtelen mennyiségű” vizet. Talán pont ezért is nem érdemes az előírtnál nagyobb mennyiségű folyadékot hozzáadni.

 

 

A kész koszt aztán ezután fogyasztható. A magas hegyek között nagyon jó volt a néhány fokos esti levegőben egy kis meleg kaját enni. Az általam “vödörszám” vásárolt zacskók között komplett egész napi ételsorok voltak, tehát voltak olyan reggelik, amikhez csak vizet kellett adni, és nagyon finom [sic!] meleg reggelivel lephettem meg magamat, friss áfonyával, magokkal, és más finomságokkal benne. És akkor még nem beszéltünk az opcionális tűzoltási lehetőségről. Erről itt emlékeztem meg bővebben.

Őszintén szólva megnyugtató, hogy valamilyen kultúr-országban készülnek ezek az ételek, ugyanezt kínai változatban nem szeretném kipróbálni. Tartok tőle, hogy ott még a zacskó is forró víz hozzáadására hajtogatja szét magát, kitudja miből.

Mindent egybevetve, biztos vagyok benne, hogy a jövőbeni utazásaimon is használni fogom ezeket az “instant” ételeket, különösen ott, ahol a súly és a térfogat meghatározó. Nyilván autós túrákon ez kevésbe fontos, de mint vésztartalék ott is kitűnő szolgálatot tehet. Maga az anyagok összetétele, a kész étel energia tartalma, fizikai tevékenység végzéséhez van belőve, tehát az átlagos ajánlott napi bevitelnél esetenként többlet energiát ad, de ez nyilván előny az adott felhasználás mellet, mint hátrány.

Egy szó, mint száz, nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam erre a gyártóra, és csak mindenkinek ajánlani tudom. Magam a vásárláskor a REI on-line üzletében rendeltem meg ezeket a kitteket, akkor ott volt a legolcsóbb az ár, és a mennyiség miatt a postaköltséget a cég állta.

Jó étvágyat mindenkinek!

Kérlek Benneteket, hogy kérdezzetek még, ha nem mondtam volna el valamit, vagy valamilyen kérdésre nem adtam itt és most választ!

Természetesen Napi-zene is van, és mi más lehetne, mint a Bergendy: Hadd főzzek ma magamnak! – című opusza.

Különösen figyelemre méltó Bergendy Steve feka-lepkés gí-je, de egyébként is az egész produkció nagyon erős nasztróban. Micsoda idők! Mennyi minden belefért azokba a gyönyörű időkbe. A muzsik sapi gyönyörűen csinálhatott zenei forradalmat, és még ki lehetett menni szivárványos langärmlig szvetterben a közönség elé, úgy hogy nem kellet attól félni, hogy le ‘büdös alternatívozzák’ az embert! – Tempi passati!

• 2500 and 50
• kenu
• napi-zene