Utazás

AZ ÚT VÉGE – 59. NAP

By
on
2018 január 18.

Végül elérkezett a nap. Már csak egy apró töredéke volt hátra az útnak, és elértem a torkolatot. Különös érzések, emlékek, gondolatok keveregtek egész éjszaka a fejemben. Keveset és rövid periódusokban aludtam. Annyira közel voltam már a tengerhez, hogy egész éjszaka hallani lehetett a hullámok morajlását, még akkor is, ha gyakorlatilag szélcsend volt egész éjjel. Különös, hogy a tenger sohasem nyugszik meg. Voltam annyira szerencsés, hogy eltöltöttem az évek alatt némi időt a tengeren hajózva, de csupán egyszer láttam a tengert olajszerűen nyugodtnak.
Nehéz most még a tények felett másról is írni, úgyhogy azt majd a következő napokra hagyom, lássuk most, hogyan is történt a Megérkezés.

 

camp 58. – az utolsó a sorban

A korai ébresztő után a szokott procedura szerint összepakoltam. Bár többnyire rendben raktam el a sátrat, most különös gonddal söpörtem ki, gondolván, hogy most egy ideig majd nem fogom kinyitni. Az utolsó reggeli után aztán útra kéltünk. Gyakorlatilag szélcsendben indultam el. Elkövettem azonban egy rutintalan hibát. A szokásos procedura helyett, amikor minden reggel újra ránéztem a részletes időjárásjelentésre, és nem hagyatkoztam a lefekvéskori prognózisra, ezen a reggelen elmulasztottam. Úgy gondoltam, hogy egyrészt ritkán volt változás az előrejelzésben estétől reggelig, másrészt egy kb. két órás út állt előttem. (Illetve ez nem pontos. Egyszerűen gondatlan voltam, nem néztem meg az időjárást, ami, történjen bármi, még az utolsó napon is kötelező!) Annyit tudtam, hogy 40 fok lesz napközben, úgyhogy egy volt a lényeg, minél előbb odaérni. Néhány kilométert haladtam, békésen fényképezgettem a madarakat, sőt még egy képet is készítettem azt demonstrálandó, hogy lám mennyire jól lehet haladni abszolút állóvízen, szélcsendben. Már egy óránál is többet eveztem, és jól haladtam a cél felé, és ebben a tempóban, úgy tűnt, hogy még egy 30-40 perc, és elérem a torkolatot.

 

Még fényképet is készítettem a ritka tüneményről – a víz mint az olaj

Mire elértem az ‘S’ kanyar végét, minden megváltozott

Már néhányszor előfordult, hogy egyik pillanatról, a másikra irgalmatlan szél kerekedett. Nos, most is ez történt. Minden előzetes jel nélkül egyszercsak irgalmatlan szembeszél kerekedett. Pillanat alatt lefordította a hajót, majd némi harc árán a nagyon keskeny laguna ÉK-i oldalára sodort. Kis tanakodás után, látva, hogy itt semmi remény arra, hogy bármi javulást reméljek, a másik oldalt vettem célba. Átkínlódtam a hajót a túlsó, a homokdűnék felőli oldalra, de a helyzet semmit sem javult. A keresztbe jövő hullámok akkorák voltak már ekkor, hogy ahogyan a hajó palánk-részének nekicsapódtak oldalról, a víz becsapkodott a hajóba menet közben. Ilyen még egyszer sem fordult elő! Mire átértem, már állt a víz a hajóban, úgy kellett kiszivacsolni magam alatt, ne ázzon a sós lében a cucc az ülésem mögött.

 

Aiolos kegye véget ért – bár hullámot fényképezni csacsiság

Ez volt az a pont, amikor a reggeli hanyagságomat pótolva, megnéztem a részletes időjárást. ÉNY-i szelet mondtak egész reggeltől, késő délutánig, 30-35 km/h. Nagyon meglepődtem, hogy ezt találtam ott, (no nem a látott pillanatnyi kép alapján), hanem ahhoz hasonlítva, hogy előző este még délies 5-15 km/h szelet ígértek. Nyilván időközben valahogy változott a szituáció, és őszintén szólva, azt elég pontosan meg is jósolták. Már azoknak, akik olvasnak prognózist!
Még egy-két próbát tettem, hogy hátha el tudok indulni, vagy ami jobb, esetleg közeledni tudok a cél felé, de mindkét esetben csak veszítettem a próbálkozással. Már csak 3 km volt hátra, de úgy tűnt itt és most elfogyott Aiolos türelme és kegye, és úgy döntött, az utolsó kilométereken még egyszer megmutatja erejét.

Rövid mérlegelés után világos volt, hogy itt estig már nem tudok továbbmenni evezve. Akkor már annyira elszánt voltam, hogy úgy gondoltam, hogy ha ilyen harc árán kell elérnem a végcélt, akkor megharcolom ezt a harcot is. A kikötőkötélből hurkot formáltam a hajó elején, egy törölközőt a nyakamba raktam, a kötél jármot a nyakamba vettem és elkezdtem a partközelben gyalogolni, magam után húzva a hajót. Tulajdonképpen jól haladtam, kicsi volt az ellenállás, és Charlotte szépen siklott utánam. Csak néha akadt meg, ahogyan a hullámok a partra akarták sodorni. Közben persze már minden tocsogott a vízben, mert a hullámok fel- és becsaptak a hajóba, és a csizmám is megtelt vízzel.

Amint az a képeken is jól látszik gyakorlatilag soha nem szállok ki enélkül a csizmám nélkül a vízbe. Sajnos még a Dunán egy nagyon szomorú tapasztalat tanított meg rá, hogy a vízben bármi lehet. Egyszer egy letört sörösüveg talpa rejtezett a vízben, és okozott súlyos sérülést, és maradandó nyomokat. Még mentőt is kellett hívni a leányfalui kis bolt elé, ami pont szemben volt a tanyánkkal, oda eveztünk át a baleset után. Nos, ez a vízálló csizma persze kifelé is az, úgyhogy már tocsogtam a sós vízben én is.

Kétségtelenül, Repin jutott eszembe néhányszor, örökbecsű művével együtt, ahogyan vonszoltam a hajót magam után. (Azt hogy még mi minden jutott eszembe, azt most nem írom itt le!) Amikor elértem a torkolathoz legközelebbi shack-eket, átverekedtem magam a kikötött hajókon és mólókon. Ez volt az a pont, ahonnan először megpillanthattam a torkolatot. Az volt a benyomásom, mintha egy kicsit enyhült volna a szél, illetve tk. csak én fordultam egy kicsit a szélhez képest. Úgy döntöttem, hogy újabb próbát teszek az evezésre. Ekkor már csak kb. egy kilométer volt hátra. A próbálkozásomat siker koronázta. Nagyon nagy harc árán, de végül evezve(!) értem el a torkolatot, már amennyire az lehetséges.

 

A torkolat pucoló gépek és a cső, amin a homok utazik

A torkolatnál éjjel-nappal két gép dolgozik, ami folyamatosan szivattyúzza a homokot, és hosszú csővezetéken keresztül a homokdűnék másik oldalán, a torkolattól távol rakja le a torkolatot elzáró homokot. Amikor még a duzzasztómű nem készült el, a torkolat valamennyivel jobban működött, de már szegény Sturt is lehangolóan nyilatkozott róla, azt hajózhatatlannak minősítve. Ma azért folyik az állandó munka, hogy (valljuk meg többnyire a köznép) ki-be hajózhasson, és hogy az ár-apály képes legyen folyamatosan frissíteni a lagúna vizét, aminek természetesen ökológiai jelentősége van.

 

Charlotte-nak véget ért az Út

Egy szó, mint száz, végül nagy harc árán, annyira közel álltam meg a torkolathoz amennyire az lehetséges volt biztonságosan. Lévén éppen apály volt, és a szél sem befelé fújt volna, nem kockáztattam, hogy kimegyek a tengerre a hajóval. A dűnék ‘sarkánál’, hagytam hátra Charlotte-ot , számára ott ért véget az út. A hajó legénysége felkerekedett, hogy az utolsó 50 m-t gyalogszerrel tegye meg a tengerig.

 

A “folyó a kezemben” (és a szívemben is mostmár)

Elérte a tengert

Nem érkeztem üres kézzel ide sem. Még a forrás alatt felvettem egy követ a Tom Groggin-nál, amit elhoztam idáig. Egy napon talán mint homok, vagy úszó iszapszemcsék elérte volna a tengert, de most így egyben tette meg az utat. Nem véletlenül pont ezt a követ választottam. Ebben a szürke kőben egy fehéres telér kanyargott végig, pont úgy, ahogyan én kanyarogtam át a kontinens e sarkát a meanderező folyón 2418 km-en keresztül. Még egy szív forma is kirajzolódott a rárakodott ásványból. Hát nem hiszem, hogy reprezentálhatná ezt az utat, és az érzéseimet bármi is jobban, mint ez a kő.

 

A csapat a torkolatnál. Nekünk itt ért véget az Út

Még volt nálam valami, ami szintén, majd az egész úton velem, volt. Még a Hume Dam kempingben, az aktuálisan mellettem lakó néni bízott rám egy nemzeti zászlót, hogy vigyem magammal. Én megígértem Neki, hogy magasan tartom majd a lobogót, hát most itt az Ő tiszteletére és emlékére kitűztem ezt a kis zászlót, itt az út végén.

 

A torkolat, ahol minden folyó végül eléri a tengert. A kép csal! Nagyon szűk és sekély a torkolat

Készítettem néhány képet is, hogy valami emléket állítsák a megérkezésünknek. Mindenféle gondolatok jártak a fejemben, – emlékek, képek, találkozások. Kétségtelenül ‘spirituális’ élmény egy ilyen út végére érni. Csak azt kívánom, tiszta szívből mindenkinek, hogy aki szeretné megérni ezt az élményt, egyszer sikerüljön valóban megélni. Ritka tünemény, rövidke létünkben!

Aztán ahogyan ez az út is véget ért, úgy egyszer véget kellett vetnem a megérkezés ünnepének is. A torkolattal szemben már ott várt a családom, hogy felvegyen és hazaszállítson bennünket. Van ott egy dedikált autóparkoló és kilátó, ahonnan mindenki megnézheti a folyó torkolatát, ahol a folyók mind végül elérik a tengert, a pont, ahol a folyók rejtélye végül mind megoldódott.

Felkerekedtem még egyszer utoljára, és a keresztszélben áteveztem a túlpartra, ahol mostmár visszafordíthatatlanul véget ért az Út. Szépen kipakoltunk mindent a hajóból, bepakoltunk az autóba, Charlotte-ot a tetőcsomagtartóra fel. Még egy utolsó szempillantást vetettem a végcélra, aztán beszálltam az autóba és elindultam hazafelé.

Napra pontosan 3 hónappal ezelőtt, október 18-án indultam útnak Melbourne felé, amivel elkezdődött a hosszú utazásom. A három hónapba sok minden belefért. Munka, gyaloglás, megint egy Melbourne-i munka, majd az evezés egészen idáig.

Kiváltságos érzés most itt állni ennek a hosszú és epikus útnak a végén. Szerencsés végzet, hogy mindez megtörténhetett velem, és semmihez sem hasonlítható érzés, hogy sikerült befejezni az utat. Semmi kétség, a sors kegyeltje vagyok!

Sors Bona Nihil Aliud!

TAGS
5 hozzászólás
  1. Vali

    2018 január 20.

    Hatalmas gratulació!!! Minden tiszteletem a Tiéd, az elmúlt 3 hónapért. Köszönöm, hogy ha csak online is, de részese lehettem a kalandnak! Jó pihenést!

  2. stom

    2018 január 20.

    Tamás, hát megcsináltad!
    Bírtad erővel és fejjel!!
    Ez az út, úgy gondolom, folytatódni fog és elkísér életed során. Óriási élmény. Gratulálok Neked és köszönet családodnak akik melletted voltak és támogattak és minden segítődnek. A hosszú úton Te “húztad” a hajót esőben, szélben, tűző napsütésben és még blog írásával is foglalkoztál, amiért külön köszönetet szeretnék mondani.
    Pihenj egy kicsit, aztán próbálj visszatérni a hétköznapokba. Nem lesz könnyű 🙂

  3. Titibá

    2018 január 20.

    Na most konkrétan nem jutok szóhoz… örülök hogy ismerlek!!!!!
    “Úton lenni a boldogság”
    További jó utat, bármerre tartson

  4. Talinguru

    2018 január 20.

    Öröm és szomorúság. Elérted a célt, de mi már nem várhatjuk többet, hogy Tamás írt-e új bejegyzést? Gratulálok és nagyon büszke vagyok rá, hogy barátodként olvashattam utazásod regényét. “Ez a blog utazások története”… várom a folytatást!

  5. Thomas

    2018 január 20.

    Köszönet Mindannyiótoknak! Ti (is) voltatok azok Akik miatt nem voltam magányos az Úton. Ez itt egyáltalán nem a vége a történetnek, még nagyon sok mesélni valóm van. A következő kaland terve pedig már “itt van előttem”. Nem is olyan sokára indul! Kérlek Benneteket tartsatok velem továbbra is. Köszönet mindenért!

Comments are closed.

Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő



Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English