Utazás

ÁTKELÉS A TAVON – 58. NAP

By
on
2018 január 17.

Nagy nap volt a mai. Talán a leginkább kérdéses szakasza az egész utazásnak az volt: hogyan tudok átjutni a Lake Alexandrina-n. Wellington-i kényszerpihenőm alatt megpróbáltam részletesen végiggondolni, hogy milyen lehetőségeim vannak akkor, ha a másnapi, tehát szerdai próbálkozásom is kudarcott vall. Emellett megpróbáltam azt is kidolgozni, hogy mit tudok tenni, hogyha az az időjárási prognózis – ami egyelőre még az indulás reggelén is viszonylag kedvezőnek tűnt – majd nem lesz eléggé pontos, és a vészforgatókönyvet kell elővenni.

A térkép kicsiben – nem mindenhol volt térerő, de toltam magamról az adatot. (c)landcrew

Az előrejelzésben észak-észak-keleti szelet mondtak, ami nekem hátszél, vagy háromnegyed szél. (Ennek a bejegyzésnek az értelmezéséhez valamilyen térképet javaslok használni, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért. Lehet ez papír térkép, vagy valamilyen internetes térképi alkalmazás, vagy esetleg az engem követő térkép – a ‘Nézd meg hol járok’ alatt)

Délutánra azt ígérték, hogy majd fordulni fog a szél először dél-keletiesre, majd este felé déliesre. A délkeleti szél azt jelentette, hogy felfelé fog nyomni a tó közepe felé, az hogy mennyire, az majd az erejétől függ. A déli szél, az majdnem szembe szél nekem, úgyhogy jó lenne elkerülni, illetve, ha kijutok esetleg addig a tó másik felén a Coorong lagúnáira, akkor tk. kedvező, hátszél szerűség lehetne. Mindenképpen azt terveztem, hogy a tó déli, dél-keleti oldalán haladok végig, és a kézi vezérlésű zsilipen megyek ki a lagúnákra.

A tó édesvizű, nem keveredik a tenger vízével. Ezt úgy oldották meg, hogy egy duzzasztógát fut végig ÉNY-DK irányba a tó dél-nyugati oldalán. (a térképeken ez jól látható) Korábban sok gond volt, hogy amikor száraz időszak köszöntött be, akkor a tavat a sós víz feltöltötte a folyó édesvíze helyett, és a biológiai egyensúly ott teljesen felborult. Nyilván felmerül a kérdés: mi volt korábban? Akkor is voltak hasonló időszakok, csak a helyzet nem volt ennyire súlyos. Korábban a felső folyásnál nem tartotta semmi vissza a vizet, ami ma a tározók és zsilipek korában nem így van. Ma minél szárazabb az időszak, a tározókba annál több vizet tartanak vissza, mint vésztartalék. Erre volt a válasz, a gátrendszer megépítése, ami legalább visszatartja a sós vizet, még ha így akár extrém alacsony vízállások is lehetnek a tavon. Most a tó, és a tenger vízszintje, kb. egy méter különbségét mutat, természetesen ez mindig függ a pillanatnyi ár-apály szinttől.

Korán reggel indultam el, már 8 órakor azon a farmon voltam, ami mellet két nappal ezelőtt vissza kellet fordulnom. Az előző nap már jártam ott, ki is néztem a helyet, hogy hol tudnám lerakni a hajót, de akkor délután egy teremtett lelket sem találtam ott, pedig körbeautóztuk az egész farm összes épületét. Aztán szerencsém vot, reggel ott volt egy ember. Amikor találkoztunk becsületes módon bemutatkoztam, elmondtam ki és mi vagyok, és hogy engedélyt szeretnék kapni, hogy itt letegyem a hajómat. Amire csak kurtán annyit mondott, ‘I prefer not!’ – Inkább nem! [sic!]

Ezzel eléggé rövidre vágta a beszélgetésünket, annál is inkább, mert mindenre számítottam, csak erre nem! Az egész út során, senki, semmire nem mondott nemet, sőt inkább volt, akit úgy kellett lebeszélni!

 

Újra menetkész – (c)landcrew

Kitolatok a kissé benőtt rámpáról – (c)landcrew

Nos, nem maradt más hátra, mint egy farmmal délebbre menni, úgy két kilométerrel lejjebb. Ott már könnyebben ment a dolog. A farm egy régi hajórámpájához vezettek, és ott bepakolhattam, búcsút intettem a családnak, és irány a tó.

 

Indulás – Még nem is látszik a végcél, pedig ott van a horizont mögött

Az első pár kilométer egy kicsit barátságtalanul kezdődött, mert valahogyan olyan furcsa szögbe jöttek a hullámok. Charlotte csak táncolt és billegett, amit eddig soha nem tapasztaltam. Gondolom itt még nagyon sekély volt a tó a szélhez képest, és nagyon megemelkedtek ezért a hullámok. (gondolom ez a szakasz az, ahol a hordalék nagy részét lerakja a folyó, ahogy kiér a tóra)

Aztán, ahogyan kijjebb értem, máris módosítottam a tervet. Nem azért mert rosszabbak voltak a körülmények, hanem mert jobbak! Aiolos és Poseidon kegyesek voltak velem. Nagyon kellemes háromnegyed szélben evezhettem, kb. 6 km/h-s sebességgel. Ekkor döntöttem úgy, hogy ahelyett, hogy Poltalloch felé tartanék, – ezzel a legrövidebb átkelést választva, – inkább nyugatiasabb irányba, a Lake Albert torkolatára fordulok rá. Nyilván ezzel valamennyi kockázat is járt, hogy ha a szél fordul, akkor távolabb vagyok a parttól. Úgy tűnt azonban, hogy kellemes kifújt szél van, bíztam a szerencsében.

 

A Lake Albert csatorna torkolata, balra a világítótorony

A világítótorony közelről – innen figyel a ‘landcrew’ – (c)landcrew

Az a parányi pötty én vagyok, egy kis tükör és napfény segítségével (a világítótoronytól nézve) – (c)landcrew

Point Mcleay sziklái felé

Ebédszünet Point Mcleay után – mostmár látszanak a Coorong homokdűnéi (egy kicsit)

Én meg sem álltam a Point Mcleay nevű kiszögellésig, ott is csak egy nagyon rövid ebéd erejéig.

Ezen a ponton némi iránymeghatározást kellett végezni, mert erről a pontról az apró zsilipet nem lehetett látni, sőt tk. a nádasok és apró szigetek is teljesen összemosódtak a Coorong homokdűnéi előtt. Amikor sikerült végül meghatározni egy közelítő irányt, akkor kinéztem egy pontot a dűnéken. Arra tartva eveztem gondolván, hogy amikor közeledek, majd feltűnik valamilyen hajózási jelzés vagy valamilyen rávezető jel. Sajnos ilyesmi nem volt, úgyhogy egészen közel jártam már, mikor kiderült, hogy tk. az irány egészen jó volt, kicsit kellett csak északabbra mennem. Őszintén szólva én azt reméltem, hogy ennél egy kicsit jobban észak felé lesz a végén a zsilip. Már az irányt is úgy határoztam meg, hogy legyen egy kis tartalék benne, ha beindul végül a beígért déli szél, gondolván, hogy azért az majd feltol egy kicsit észak felé, lévén nekem az ott oldalszél.

 

A duzzasztómű a tó felől, mögötte már a lagúna vize

A duzzasztó (itt éppen szárazföldi szakasza) – kilátás ÉNY felé – balra a Coorong

Kilátás DK felé balra a tó, jobbra a Coorong

Valamikor négy óra körül aztán elcsendesedett a korábbi kedvező szél, és szélcsendben eveztem egy jó 20 percig. Aztán meglepő hirtelenséggel megérkezett a déli szél. Szerencsére én ekkor már csak kb. másfél kilométerre voltam a zsiliptől. Végülis egy kicsit tényleg lesodródtam, de mivel a hullámzás nem volt jelentős, (lévén a gát nagyon közel volt) végül is egy kis többleterőfeszítéssel, de elértem a zsilipet.

 

Megérkezés a zsiliphez

Részletes használati útmutató

Nem könnyű a zsilipkezelők élete – főleg a manuális zsilipen

Behajózás, búcsú az édesvíztől

Kihajózás- Charlotte első találkozása a sós vízzel

Most éppen ennyi volt a magasságkülönbség – balra a tó

Ez a zsilip nem csak “csináld magad” megoldású, de mechanikus is, azaz minden elemet kézzel kell mozgatni. Lépésről lépésre követtem az utasítást. Leeresztettem a vizet a zsilipből, kinyitottam, beszállta a hajóba, beeveztem stb. stb., – nem írom le az összes lépést, de elszaladgáltam egy darabig, mire végül a procedúra végére jutottam. Egész nap nagyon meleg volt, 35 fokot mondtak, és délután már volt is annyi, amennyire ezt érzésre meg lehet itélni. Bár mozgott a levegő, de meleg szél fújt, rendhagyó módon most dél felől is, úgyhogy a zsilipelés végére már mindenemen csurgott a víz.

 

Az utolsó táborhelyünk – este…

és reggel – Charlotte úszott egyet éjszaka

Aztán kifordultam, mostmár észak-nyugat felé, és még egy pár kilométert haladtam, a változatosság kedvéért most megint hátszélben, ti. 90 fokot fordultam én is. Végül egy alkalmas helyen tábort vertem. Természetesen itt már a dagállyal is számolni kellett, úgyhogy olyan helyen vertem fel a sátrat, ahova szemmel láthatólag nem jön fel a víz. Charlotte-ot éjszakára a partra húztam és kikötöttem, tudván, hogy az éjszakai dagály majd eléri őt. Az interneten keresztül ellenőriztem, hogy a dagály kb. hajnali 2 körül éri el a legmagasabb pontját, és 80 cm-t fog emelkedni a víz.

Reggelre aztán a dagály még nem húzódott vissza, úgyhogy könnyebb volt az indulás, mint a megérkezés. Lévén apály környékén érkeztem meg a lagúnába, egy helyen a zsilip után zsákutcába szaladtam bele, ahol annyira sekély volt a víz, hogy ki kellett szállnom, és egy kicsit tolni, húzni a hajót, hogy a mélyebb vízbe kerüljünk. Az egész lagúna borzasztó sekély, szinte csak a kijelölt “hajózóúton” lehet haladni, ott is többnyire kis merülésű hajókkal. Másnap nekem is követnem kellett a zöld és piros jelzéseket, mert állandóan elakadtam volna.

Ezzel, hogy sikerült átkelnem a tavon, már csak a csoda lehet az oka, ha végül nem érek oda. Nagyon nagy szerencsém volt, és a stratégia is jól működött. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a – talán legnehezebb – szakaszt “engedte” befejezni. Amikor megálltam, hogy az utolsó táborhelyen felverjem a sátrat, még kb. tíz kilométer volt hátra. A következő napra enyhe szeleket igérnek és bár oldal szél lesz, reméljük a szűk csatornában nem okoz majd gondot.

 

Az utolsó Föld árnyék a horizont felett

Furcsa érzés volt utoljára felverni a sátrat, utoljára végigmenni az esti táborverési rutinon, és elfogyasztani az “utolsó vacsorát”. Holnap megpróbálok korán kelni, mert 40 fokot mondanak a nap közepére.

TAGS
Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő



Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English