…ISTEN VÉGEZ!
Ott hagytam abba az előző bejegyzést, hogy “ember tervez…”
Természetesen, aztán nem minden ment annyira olajozottan az előkészítésben, mint az elsőre gondolható lett volna. Valamikor március elején kiderült, hogy a hajó gyártója valamilyen kísérletbe kezdett új anyagokkal, amikből Travis is rendelt néhányat. A tesztek során kiderült azonban, hogy valahogyan a kompozit nem szereti a kemencei megpróbáltatásokat, így aztán az egész szállítmány késedelemmel indulhat el. Számomra nem maradt tehát más, mint a várakozás. Hónapok teltek el így. A dolog csak azért aggasztott mert tudtam, hogy előzetes tréning nélkül nem fogok tudni végigevezni ennyit. Sőt tulajdonképpen abban sem lehettem biztos, hogy mondjuk 3 napot tudok-e egyáltalán evezni egymás után. Végül Trevis június végén (amikor még mindig csak annyit tudtunk, hogy a konténer rövidesen elhagyhatja az Államokat) volt olyan kedves, hogy küldött nekem egy kölcsön hajót, hogy elkezdhessem a tréningeket. Végül a hajóm csak szeptember középen került hozzám, (amikor Új-Dél-Wales-ben voltunk, hogy egy munkát megcsináljunk), és mindössze egy hónap maradt, hogy felkészítsem az útra, és elinduljak. Kisebb átalakításokat kellett végeznem még rajta, hogy a felszerelésemet könnyebben elrakhassam majd. Lévén hogy egyedül vagyok, az első ülést kiszereltem időlegesen és csak egy merevítőt építettem be a helyére. Ezzel nyerve kényelmesebb pakoló helyet a hajóban. Végül a névadás maradt már csak, és a hajó indulásra kész volt.
Az eredeti terv az volt, hogy valamikor szeptember végén el tudok majd indulni. Ennek meg kellett volna valósulnia még szeptember 28-a előtt, amikor a családom tagjai magyarországi nyaralásra indultak – lévén az autót valahogyan haza kellene juttatni. A munkák és minden más csúszása miatt aztán ez nem történt meg, olyannyira, hogy nem sokkal a visszaérkezésük előtt tudok csak elindulni, miután a függőben lévő munkákat mind-mind befejeztem. Nyilván nem panaszkodhatunk, hogy ennyi a munka, ám mi csak egy parányi cég vagyunk, hát minden fronton magunk állunk helyt. Nem lesz ez az utam közben sem másként. Erre az időre cserélünk majd. Vagy nem is egészen?
A pillanatnyi terv az, hogy mielőtt elindulok, még teszek egy kitérőt Melbourne felé, hogy egy munka első fázisát megcsináljam, majd a gyalogos szakasz után, újra egy-két napra visszatérek ide, hogy a munka második részét is letudjuk – azaz felinstalláljuk, amit terveztünk. Ennek az a hozadéka is van, hogy ez megoldja az autó hazajuttatásának problémáját is. Melbourne-be Szilvi repülővel és a kinyomtatott, és kivágott kész munkával érkezik, majd együtt megyünk vissza Khancoban-ba, hogy innen mindketten hazatérjünk. Ő autóval, én kenuval.
A késedelem tk. még hasznomra is lehet. A hírek szerint 25 éve nem volt fent az Ausztrál Alpokban ekkora hó, úgyhogy talán az idő nekem dolgozott ezen a téren, lévén nekem majd bőven a hóhatár felett kell gyalogolni. Ami tény. E sorok írásakor is még a gyalogos szakasztól kőhajításnyira levő, éppen csak kicsit magasabban fekvő Mt Kosciuszko-ra idén még mindig csak sível, lehet feljutni. Ami ilyenkor azért már rendkívüli, még akkor is, ha ilyenkor persze még mindenképpen vanak hófoltok rendszerint ezekben a magasságokban.
Kérdés persze, hogy mi állíthat meg egyáltalán még? Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, az én koromban már elég sok minden. A munkák, – már legalábbis a nagyok, és főleg, amiket más államokban kell csinálnunk mindenképpen. Ezek akár több napos munkák is lehetnek, sokszor állványzattal és legalább két ember munkáját igényelve. (Nyílván azért is, mert kis munka költségvetése nem képes finanszírozni az utazás és a többlet idő költségeit) Emellett azt is vállaltam, hogy távmunkát is végzek szükség szerint, hála annak, hogy a mi munkánk jó része digitálisan megy. Mi állíthat még meg? Természetesen minden ami egészség. Soha életemben nem próbáltam még 3 hónapig ilyen terhelés alatt tartani a szervezetemet, és még akkor is, ha azt gondoltam, hogy az egykori álmok megvalósítására ez az utolsó (?) lehetőség, lehet, hogy ez a hajó már elment – hogy stílszerűen fogalmazzak.
Meglátom, remélem, hogy minden terv szerint megy majd. Közben viszont nem vagyok fetisiszta. Senkinek nem szeretném megmutatni, hogy ‘lám, mit tudok csinálni!’, vagy ‘lám, még mindig meg tudom csinálni!” – annál is inkább, mert még soha nem csináltam ilyet, mint említettem volt.
Ha tényleg istenigazából elunom, vagy valami megállít, megszakítom majd az utat, és visszatérek ugyanoda, hogy befejezzem az utazásomat.
Befejezni minden körülmények között szeretném, ám nincsenek kényszerképzeteim, és kényszeres pótcselekvéseim. És legfőképpen nincsenek kapuzárási pánik jelenségek rajtam. Piros Porsche-t sem vettem, és ránctalanítási inkvizíción sem estem keresztül.
Úgyhogy hagyjuk békén a teremtőt, hadd végezze a dolgát!
Hát legyen úgy akkor, hogy: Isten végez!
És csak reménykedem, hogy: Nem velem!
