Utazás

VALÓJÁBAN NEM IS ÚGY KEZDŐDÖTT

By
on
2017 október 10.

Valahogy így kezdődött – a Dunán, valamikor a létező szocializmus idején

A Bem rakparton születtem, a folyóra néztek az ablakaink. És egyébként is hajós vér folyik az ereimben. A szó legszorosabb értelmében. Nem akartam “vadakat terelő juhász” lenni soha. Egész gyerekkoromban tengerész akartam lenni, és soha nem bocsátom meg a késő-bolsevista oktatáspolitikának, hogy megszüntetették az orrom előtt a hajógépész szakot.
A szüleim szerettették meg velem a vízi életet, rengeteg szép emlék fűz a folyóhoz, ahogyan minden évben több-kevesebb időt töltöttünk a vízen, többnyire valahol a Szentendrei-szigeten. A legőszintébb hálával tartozom nekik (no nem csak ezért!), nélkülük most ez az Út sem valósulhatna meg. Köszönet mindenért.

Aztán kicsit később már, amikor életkorunk megengedte, barátaimmal is rengeteg időt töltöttünk a folyó mellett. Volt olyan nyár, hogy gyakorlatilag az egész iskolaszünetet ott töltöttük. Természetesen a tábortüzek melletti beszélgetések mindig messzire vittek bennünket, és még ott született meg a terv, hogy majd egy napon végig kellene evezni a Dunán. Forrástól a torkolatig, Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Aztán persze, mint az rendesen lenni szokott, ez sohasem történt meg.
Évtizedek múltak el azóta, és mára már a szél is messzire sodort engem. Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már ötvenedszer ünneplem a születésnapomat. Az igazat megvallva mindig is azt gondoltam, hogy csacsiság ez a születésnap dolog (főleg ebben a korban), mert tényleg nem sok ünnepelni való van abban hogy valaki (már csak számszaki okok miatt is) gyakorlatilag nullára íródott, – de ez most tényleg nem tartozik ide.
Egy szó mint száz, kicsit több mint egy évvel ezelőtt, amikor azon kezdtem gondolkodni, hogy valamit mégiscsak kellene csinálni az ötvenedik születésnapom alkalmából, és talán valami olyant, ami éppen kimaradt az első ötven évből, akkor egyszer csak feltámadt bennem egy régi emlék képe. A Nagy dunai evezés tervének emléke. Természetesen most, hogy kb. 20.000 km-re vagyok a folyótól, ez már csak a dolog logisztikája miatt sem lehetséges. Ekkor támadt az ötletem, hogy mi lenne ha tk. a terv maradna, csak a folyót cserélnénk ki. A Dunát, a Murray folyóra.
A gondolatot tett követte és az sem riasztott el, hogy a Murray mintegy másfélszer olyan hosszú mint a Duna. Természetesen meglehetősen sok problémát kellett még megoldani, tekintettel arra, hogy még hajóm sem volt.
Az elég gyorsan kiderült, hogy az évenkénti két lehetséges szezon közül a legkorábbi, amin el tudok indulni a 2017 szeptember – december időszak lehet. A nyári időszak annyira forró a folyó középső szakaszán, hogy csak a bolond akar akkor ott evezni.
A hajó kiválasztásánál igyekeztem gondosan eljárni. Korábbi ismereteimre, és tapasztalatomra támaszkodva tudtam, hogy mit várok el a hajótól, ami már előre láthatóan a sírig elkísér. Így aztán a választás egy észak-amerikai Wenonah Prospector,  16 lábas kenura esett.
Ez egy igazi klasszikus hajótest, a gyártók szerint eredeti indián kenukról vették a mintát. Azokról az eredeti hajótestekről, amik a északi-nyugat felfedezésének kulcsai voltak. Természetesen a marketing leírás alapján nem szerettem volna hajót venni. Szerencsére Új-Dél-Wales-ben tálaltam egy itt élő amerikait, aki ezeket a hajókat importálja Ausztráliába.
Amikor karácsonykor a Snowy folyó völgyében nyaraltunk, tettünk egy kitérőt, hogy meglátogassuk Travis-t, akinél természetesen ki is lehetett a hajókat próbálni. Már azalatt a kis idő alatt is, amikor evezhettünk a hajóban, szembeszökő volt, hogy mennyire jól kezelhető, könnyű, válóban kiforrott test. A legjobb hajó, amiben valaha is eveztem. Nem is húztam az időt, még ott és akkor egy rendelést adtam le a hajóra. Akkor úgy tűnt, hogy valamikor márciusban érkezik a következő konténer, amiben így már az én hajóm is benne lehet.
Hogy is szoktuk mondani? Ember tervez…?

TAGS
Tamás
Adelaide, SA - Australia

Ez a blog utazások története. Utazásoké, amik messzebbre visznek néha, mint maguk az utak. Olyan utazásoké, amik néha együtt járnak a helyváltoztatással, máskor csupán (?) szellemi utazások. Ez egy tisztelgés és köszönet is egyben Jack Kerouac-nak. Semmisem írhatja le jobban e blog feladatát, mint egy másik nagy "utazó" Üzenete az útról: " [...] Az én kötelességem az, hogy továbbadjak egy üzenetet: Úton lenni boldogság. Megérkezni halál. - Béke Veletek! Engedjetek utamra!"

Keresés
Legfrissebb bejegyzések
Új bejegyzés értesítő

Legfrissebb hozzászólások
Archivum
view it in English